Hódolat Azerbajdzsánnak

Választásokat tartottak Azerbajdzsánban, illetve annak a karikatúráját, ahogyan az már arrafelé szokásban van. Előrehozott voksolás volt egyébként, amit az ottani despota Ilham Aliyev azzal indokolt, idén lesz húsz éve annak, hogy ő vezeti az országot, illetve mert a korábban keresztény örmények lakta Hegyi-Karabah elfoglalásával, a keresztények elüldözésével új korszak kezdődik országa életében. Dicsőséges, valószínűleg.

Zárójelben annyit, hogy a keresztények elüldözéséhez Orbán már egyszer gratulált a cimborájának, miközben a magyar keresztényüldözési államtitkár itthon meg mélyen hallgatott. Ez csak mellékszál a mai történetben, de mindenképp megért egymondatot, hogy a nyájas olvasó gondolatai ez irányba is kalandozzanak kicsinyég. Hogy Orbán miért szereti annyira ezt az Aliyevet, az viszont mélázásra ad okot.

Egyrészt jó öreg diktátortárs, akinek a rendszere követendő példa lehet a magyar despotának, másfelől az a másfélmillió dollár is erős kapocs lehet, amit azért kapott, mert szabadon engedte az azeri baltás gyilkost, mint most Novák a pedifilsimogatót. Ebben nagyok vagyunk. S ha már Novák bekúszott a képbe, azt is említsük meg, hogy míg Orbán az azeri vonalat vitte ezekben a napokban, az elnökasszony örmény kollégájával keresztény értékekről szónokolt.

Egyébként tényleg nincs bőr a képükön, de ez nem nóvum, és nem is erről, de nem is az azeri-örmény konfliktusról és az ahhoz való csúszómászó magyar viszonyról beszélgetünk máma, hanem az azeri választás azon vonulatról, hogy Orbán cimborája az előrejelzések szerint 93,9 százalékkal győz majd (illetve azóta már győzött), de a legszebb az egészben, hogy a mi vezérünk már a hivatalos végeredmény kihirdetése előtt sietett gratulálni neki.

Ketten voltak ilyenek a világon, ő, meg a fehérorosz Lukasenka, akit nem nagyon kell bemutatni a nagyközönségnek, de nem is érdemes. Csak annyit ér meg a neve, hogy lássuk, Orbán milyen környezetben és milyen társakkal érzi jól magát, míg közben, ahogyan naponta halljuk, látjuk, teli pofával szidja az Uniót, aki az ő szuverenitására tör, gyarmatosítja és beavatkozik a belügyeibe. Mint most is, amikor újabb kötelezettségszegési eljárást indított ellene.

Mégpedig épp a szuverenitásvédelmi törvény miatt, amely sérti a demokratikus értékeket, az uniós polgárok választójogát, az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített számos alapvető jogot, és nem kevesebbet, mint kilencet, amelyek tételes felsorolásától most eltekintünk. Ebből persze megint visítás van, bár lehet, ez volt az egyik célja, a másik azonban az, hogy a közelgő választások előtt megfélemlítse és sakkban tartsa az ellenzéket.

Mint kitetszik, szép lassan, komótosan és matatva, babramunkával Orbán araszolgat az azeri állapotok felé. S hogy azt milyen tökéletesnek tartja, annak jele ez a végeredmény előtti gratuláció, ami mutatja, milyen jól le lehet zsírozni mindent. Olyannyira, hogy az oroszok, akik megfigyeltek ott, egyenesen tökéletesnek tartották a lebonyolítást, olyannak, amiből még ők is tanulhatnak, ami magunk közt szólván nem piskóta.

Ám, hogy lássuk, a magyar viszonyok miként azeriesednek el (putyinizálódnak), szőrmentén azt is jegyezzük meg, a szuverenitásvédelmi törvény nem csak az amúgy pislákoló magyar ellenzéket, hanem az újságírás utolsó cafatjait is fenyegeti, amit Kovács levelező azzal indokolt felvonyítva, hogy ezt az aljas törvényt azért támadják a „dollárbaloldal” és külföldi gazdái, mert ők a külföldi befolyásszerzést szeretnék ezzel megakadályozni. Delikát.

Nem akarnánk két ujjal mutogatni, pláne nem két pofával üvölteni kies hazánk kínai vonaláról, az oroszról meg még inkább fölösleges, de vannak azért csontok ebben a történetben, amelyek nehezen védhetők és magyarázhatók. Ám az azeri ideális állapotok felé közelítve az kételyek nélkül jelenthető ki, az a szavazói réteg, amely Orbánt is ilyen kilencven plusz százalékban hatalomban tartja, a dilemmákról nem értesül egyáltalán. De nem is akar igazán.

Ám amikor azt mondjuk, a szuverenitásvédelmi törvényük a magyar sajtó utolsó morzsái ellen irányul (mert Orbánét sajtónak nevezni súlyos eufemizmus), akkor arra mutatunk rá, a Fidesz számára azeri mintára az volna a kívánatos, hogy csakis az általuk kialakított alternatív valóság, ez a rózsaszínű, buborék-álomvilág jelenne meg a bávatagok előtt, s ezért mindent meg is tesznek a maguk jól kigondolt ocsmány módján. De néha lehullanak a díszletek.

A KSH ezekben a napokban tett közzé két adatot az ipar és a lakossági fogyasztás bezuhanásáról, ami egyedi és utolsó eset lehet. Korábban a GDP-ről ilyet megjelentető munkatársat kirúgták, az inflációval foglalkozó osztály vezetője meg önként távozott azzal az indokkal, hogy a statisztika készítésének nem bevett és elfogadott módja a hasraütés és saccolgatás, hogy a hatalomnak kedves eredmény jöjjön ki.

Pedig ez folyik a hivatalban a valóság elfedésének szándékával. Aki pedig a valóságot megírná, az a Fidesz szuverenitását támadja, de fogalmazhatnánk Virág elvtárs örökbecsű szavaival is, miszerint: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”  – És már helyben is vagyunk nagy valószínűséggel, és bár ne lennénk ott.