Az utolsó kémiatanár

Amikor P. S. belügyminiszterhez utalta a vezér az oktatás irányítását, ő úgy volt vele, hogy ezzel sem lesz gond. Hiszen, ha az egészségüggyel elbír, és a rendőrök irányítása is megy, baj nem lehet, mert mindent fel lehet fűzni ugyanarra a képletre, ami a katonás rend és fegyelem. Az oktatást úgyis le kellett egyszerűsíteni, mert a friss felmérésekből kiderült, az iskolákban még csak olvasni sem nagyon tanulnak meg a gyerekek, amire voltaképp szükség sincsen, mert elég, ha megértik a jelszavakat és parancsokat. Számolniuk sem nagyon ajánlatos, ha fölfognák ugyanis a milliárd fogalmát, elborzadnának, mennyit lopnak el tőlük.

Írni csak annyi tudás szükséges, hogy ismerjék az ikszet, amit négyévente a megfelelő helyre kell tenniük. Ezeken kívül nagy hangsúlyt az iskolában a testi nevelésre kell helyezni, meg kell tanítani a kis katonákat lőni, imádkozni és fennakadt szemekkel szeretni a hont, minden egyéb tudás teljesen felesleges, mert az akkumulátorgyárakban másra szükség nincsen. P. S. belügyminiszter ugyan nem tudta, de ezzel az oktatási programmal sem tudta teljesen kiiktatni a fenyegető veszedelmeket, az elején még voltak lázadozó tanárok és diákok, akiket könnygázzal kellett jobb belátásra bírni, de Isten segedelmével sikerült ez is.

Csend lett végül a vidéken, elmúltak a tiltakozások, aki tanár nem akart belesimulni az új direktívákba, magától elment vagy elűzték erővel, aki maradt, kussolt, s bár szaporodtak a gyomorfekélyek a tantestületekben, ez is csak azt segítette elő, hogy a férgese elhullott. Viszont még mindig nem volt egy nagy, boldog család az egész oktatásügy, a vágyott idilltől, hogy mindenki ugyanazt gondolja, és ugyanúgy istenítse a vezért, még mindig nagyon messze jártak, mert az életet kiirtani teljesen a beomló tetejű iskolákból nem lehetett. Ott volt példának okáért a sok rohadt szín. A szivárvány maga.

Rajztanítással kellett volna megoldani, hogy ilyeneket a gyerek egyáltalán ne is lásson, maximum a pirosat, fehéret meg a zöldet, s bár folytak kísérletek a színvakság mesterséges előállítására, ám mivel az egészségügyben is csak a katonás rend volt a fontos, ezek is kudarcot vallottak. Kiderült, hogy az élet veszélyes üzem, de nem úgy, hogy téglák potyognak az ember fejére váratlanul, hanem, mert a hatalomnak nem tetsző, neki nem megfelelő ingerek érhetik a közjószágokat. És az iskola, bár mindent megtesz, hogy ettől elzárja a leendő szavazókat, óhatatlanul beszivároghatnak oda olyan ismeretek, amik ártanak a kollektív hülyeségnek.

A színek gondját már említettük, mint amivel meg kellett küzdeni, de másutt is rejlettek veszélyek. A tiltott irodalmat meg lehetett zabolázni fóliákkal, a könyvek olyanok lettek, mint valami jóféle szendvicsek, zenét csak azt játszottak, ami a semmiről szólt nemzeti köntösben sírva vigadva vagy mulatós formában, de így sem lett az iskola az a naturálisan bamba közeg, ami kívánatos célként a hatalom szeme előtt lebegett. Mert ugyan a történelmet át lehetett írni a saját szájuk íze szerint elhallgatva vagy épp felnagyítva egyes dolgokat, de a természet fölött – egyelőre – még hatalmuk nem volt, de ezzel is kezdeni kellett valamit.

A kémia épp veszélyes vizekre tévedt, például épp most, ebben az időben jutott olyan fokra, amikor közel került az élet kialakulásának megértéséhez, sőt, egy lépésre van annak mesterséges előállításától, ahogyan azt egy, még nem szamizdat folyóiratokban közzé is tették. Mondani sem kell, ezek az elfajzott tudományok milyen veszélyeket hordoznak magukban a kereszténységre nézvést, így, amikor P. S. belügyminiszterrel közölték, hogy idén csupán öt elvetemült alak jelentkezett kémiatanári szakra, épp emiatt a lehető legnagyobb elégedettség töltötte el. Végül minden sínre kerül – gondolta –, és úgy is lett.

Éppen ezért közel álltak ahhoz, hogy a kémiatanítást is lefóliázzák, de egy váratlan esemény mindent megoldott. Az egyik iskolában egy Tóth Gabi és Kis Grofo munkásságán nevelkedett énektanár tartott kémiaórát a gyerekeknek, s mivel arra emlékezett, hogy itt minden szart össze kell öntögetni és hevíteni, mint valami alkimistának, fölrobbantotta a tantermet, amiből nagyobb baj azért nem lett, mert a teteje már úgyis be volt omolva, így a légnyomás azon keresztül távozott e levegőégbe. De ez elég volt a kémiaoktatás betiltásához. Azt az öt alakot, aki kémiatanár óhajtott lenni, tesitanárnak küldték, így az élet kerekded, egyben gyönyörű lett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum