Novák csapatai harcban állnak

Ritkán van nemzeti hazánk földjén Novák Katalin, amióta álomfő lett. Hol evezget a Nagy Tavakon, hol kocog Brazíliában vagy zarándokol a sivatagban. Az az ember érzése, hogy Novák álomfő még csitri lánykorában készített egy bakancslistát, s amint Orbán kijelölte őt az épp ügyeletes aláírógéppé, ezzel a listával a kézben röpköd a nagyvilágban, és sorra pipálja ki a hajdani óhajokat, mint ami megvan. Nem mindenkinek adatik meg, hogy az összes vágya valóra váljon, de nincs is mindannyiunk jóban Orbánnal. Kinek mit dobott a gép vagy a lelkiismerete. Nem vagyunk egyformák.

Nagyon nem. Például Áder sem volt egyforma Novákkal. Áder suttyó kora óta csupán pecázgatni szeretett volna, és amikor megkapta a magas hivatalt, semmi sem akadályozta meg, hogy egyfolytában a tóparton gubbasszon. Ilyképp Áder nem került annyira sokba, mint amennyibe Novák kerül, mire kitelik az ideje, nagy valószínűséggel a Föld nevű bolygó majd’ minden országába elmegy, megmutatja a toalettjét kicsit, aztán futkorászik, evezget és dicséri a saját istenét, aki ilyen jó dolgot adott neki. Viszont mi fizetjük. Nézzük meg azért a pályaívet, ami a popsitörlős ablakpucolástól a magyar hadsereg főparancsnoki posztjáig ível.

És nem konyul le. Novák azonban érettünk dolgozik, és aggódik az ország hadereje miatt is, mert ez divatban van mostanság, a békét óbégató Fidesz átváltott harcias üzemmódba, bár a militáns hang és viselkedés, soha nem volt idegen tőle. Most azonban minden adott ahhoz, hogy a csapból is a hadsereg buzogjon, bár semmi nem indokolja – a háború éppen nem -, úgy készül a háborúra a nemzet, mintha fenyegetné valami. A NATO-t mindenki feledi, Orbán álmaiban ma már a világ legerősebb hadserege lesz a magyar, aminek viszont Novák a főparancsnoka, amivel nem az a baj, hogy nő, hanem, hogy Novák.

Élvezettel vegyes undorral nézzük, ahogyan minden skrupulus nélkül vált át műpátoszból harciasba, a pelustól a Kalasnyikovig ívelve a gondolatkísérletet, amiből csak egy következtetés fakad, hogy ennek a nőnek egy őszinte pillanata nincsen. Nem is hittük, hogy lesz, de amit a szemünk előtt előad, leginkább mosolyra fakasztó, ha volna ilyesmihez kedvünk. Amióta Orbán feltalálta az operatív törzs fogalmát, s amióta már a klozettra menéshez is alakítanak egy ilyet, azóta komolytalan minden nagy értekezlet, legyen az a Karmelitában, vagy mint most, az elnöki hivatalban. Itt fogadta Novák a katonákat.

Lehetett fényképeket készíteni a nagykomoly tanácskozásról, és lehetett világgá kürtölni a bávatagoknak az egyetlen mondanivalót, miszerint „a magyar katonák meg tudják védeni Magyarország területét, garantálni tudják a magyar emberek biztonságát”. S mielőtt föltennénk a kérdést, hogy ki ellen és hogyan, rettenjünk meg attól, a Fidesz hogyan devalválta a „megvédjük” szó jelentését, hogy már szinte pejoratív lett, illetve a „garantál” hangalak sem járt sokkal jobban, és ezen a ponton helyben is vagyunk. Nem nevetnék én ezen, azon azonban már igen, hogy ezek a találkozók ezután rendszeresek lesznek.

Mindegyiken garantálnak majd valamit, ülnek majd a katonák Novákkal szemben, az ember pedig elröhögi magát, de nem széles jókedvében. Kéthetente lesz ilyen dzsembori, kéthetente leszünk megvédve, miközben azért megdöglünk. Egyébiránt nem a gonoszság az, ami az elviselhetetlen rossz érzést okozza az emberben, hanem ennek a mérhetetlen céltalan színpadiassága, hogy a népek szopják a permanens propagandát. Sőt, nagy valószínűséggel a többség el is alél, hogy ilyen biztonságban érezheti magát, s teszi ezt azzal, hogy még azt is megjegyezheti, milyen csinos volt máma megint ez a mi Katikánk.

Katikánknak azonban úgy látszik, semmilyen gúnya sem zsenánt, amióta Orbán őt kinevezte, volt már annyi arca, mint egy kaméleonnak, de mondom, egyik sem volt őszinte és nem is lesz soha. Ez a beszámoló is, ahol tényleg csodálatra méltóan röhögés nélkül elő tudták adni ezt a katonásdit, egy újabb felvonása volt a színháznak, ami kormányzás helyett itt folyik. Nagy, fontos pofával ragozzák a semmit, miközben megy szarrá az ország, s momentán már csak cirkuszt kap, kenyeret egy morzsát sem. Megy ez még egy darabig a jelek szerint, minden úgy van, mintha lenne valami, holott semmi sincsen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum