Közelítő tél

Hogy Hegedüs Zsuzsa lemondta a lemondást, arról lehetne írni, de minek. Mindent elmondtunk már elsőre, ezen másodjára sem módosítanánk, kegyelem nincs, mert a dolgok túlléptek azon a ponton, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Az ő dolga, hogy érdekből, félelemből vagy netán zsarolás miatt cselekedte ezt, mint ahogyan az is, ha így másodjára a hűségnyilatkozatot megfejelte a büszkeséggel, ami eltölti az ő szívét, ha régi cimborájára néz. Két mínusz szorzata nem mindig pozitív, az élet bonyolultabb a matematikánál, mert például azt nem feledhetjük, milyen hivatala volt az oda-vissza táncikáló nacsasszonynak a szegényekkel, s amelyben kudarcot vallott.

Ha Hegedüs Zsuzsa azért büszke, mert a haverja a világ képébe hazudta, hogy nem rasszista, az az ő problémája, a lelkiismeretével majd elszámol, bár a jelek szerint nincs bőviben ennek a készségnek. Ezt már akkor is megmutatta, amikor csirkéket osztogatott jótéteményként, ahelyett, hogy megtanította volna halászni azokat, akik a gondjaira voltak bízva, és akinek teljesen mindegy, hogy Orbán rasszizmusa miatt halnak éhen (nagyrészt azért is), és akiket most megint ez a veszély fenyeget, mégpedig hatványozottan. A közelítő tél miatt egy nagy nyüszítés az ország, s ha eddig bár ugyan gyakran, de mégis csak álmélkodásra késztetőn ritkábban fagytak meg a népek kies hazánkban, ezután az ilyen incidensek meg fognak szaporodni.

És az, akire Hegedüs ki tudja mi okból, de annyira büszke, amíg egy hete azt tanácsolta a népnek, akiért felel, de értük felelősséget nem érez, mert csak eszköznek tekinti őket, tehát az volt az életvezetési vagy élve maradási tanácsa, hogy a családi költségvetésben ki-ki számolja ki, mire futja neki és mire nem, tegnap már ott tartott ugyanebben a stúdiumban, hogy spóroljanak az energiával, vagy, ha ez nem megy, akkor keressenek többet. Ezen a napon és mindezek után kezdett el büszke lenni Hegedüs megint, ahelyett, hogy lehajtott fejjel bevallotta volna, gyenge. Gyenge ahhoz, hogy a jólétnek ellenálljon, gyenge a bűn utáni büntetéshez, vagy ezernyi más oka lehet látványos újbóli behódolásának.

A legfőbb baj mindebben azonban nem az, hogy ezek ketten nyilvánosan elkezdték egymás valagát nyalogatni, hanem, hogy míg nem tételeztük, csupán megengedtük, de most már jóváhagyólag aláírjuk, mindez a cirkusz nagy valószínűséggel azért volt és van, hogy ne arról kelljen beszélni, ami most a legégetőbb, és aminek minden emberi számítás szerint nagyon rossz vége lesz. Vagy így, vagy úgy, de mindenképp. Többféle forgatókönyv látszik most érkezni, az egyik szerint a szegénységbe, a számlák kifizethetetlenségébe hal bele a büszke, nem kevert magyar, vagy pedig föllázad elnyomója ellen, és akkor pedig abba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy…

Nem mindenki lakik iskolában, nem mindenkiről gondoskodik Pintér, ha már Orbán nem teszi. Gyermekeinknek ott jó lesz, a belügy már – mint iskolafenntartó – utasította az oktatási intézményeket, hogy készüljenek a fatüzelésre kályhák beszerzésével, holott hozzánk az olcsó orosz gáz állítólag ömlik. Mindezek ellenére nem mi, hanem a környező országok azok, akik gázügyileg bizakodva tekintenek a jövőbe, lévén, tárolóik annyira töltve, hogy tavaszig már kihúzzák. És mégis ők takarékoskodnak, mi pedig nem, sőt, két pofával kérjük ki magunknak, ha ilyesmire minket kérnek, mert mi nem az a fajta vagyunk már megint Orbántól előadva, ez azonban a szemszögünkből nézve nem egészen bizonyos.

Mindezek ismeretében egyre inkább elhatalmasodik bennünk az az érzés, hogy Orbán már megint valami egészen ócska játszmába kezdett, aminek a végén kijelentheti, amit már most pedzeget, hogy Brüsszel őt belehajszolja a háborús gazdaságba. Hogy egész Európa abba kerül, holott csak arról van szó, hogy közösen akarják túlélni az energiaválságot, Orbán pedig megint egyedül, ha egyáltalán van ilyen szándéka. Nem úgy tűnik, mintha lenne, mert ezt is úgy kezeli, mint a járványt, ami csak magamutogatásra, fürkészésre és portyázásra volt jó, az emberéletek másodlagosak voltak, mint ahogyan most is azok. Negyvenötezren haltak bele a járványkezelésbe, és már a lopásokat is elfeledte mindenki.

Lélegeztetőgépet, vakcinát, maszkot, és ki tudja mi mindent a hirtelen megalakult és azóta el is tűnt cégekkel. A belengetett úgynevezett és nem létező háborús gazdaság pedig a lopási lehetőségek és nyerészkedés olyan széles tárházát nyitja meg, hogy belepirul, aki belegondol. A fideszisták azonban nem az a szégyenlős fajta, látjuk, milyen kevés elég volt Hegedüsnek is, hogy mindent elfelejtsen, sőt, egyenesen a büszkeség dagassza a kebelét, ha a tróger barátjára néz. Mondanám, hogy el fogunk veszni, ha már nem történt volna meg ezerszer, és még most sem egészen világos, milyen ösztönök azok, amik miatt még mindig itt vagyunk. Az a baj, ha ezt is túléljük, abból is az lesz, hogy Orbán mentett meg minket. Holott rossebeket.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
8 hozzászólás “Közelítő tél
  1. Yeti szerint:

    Winter is coming.
    Trónok harca viszont nincs.

  2. hj szerint:

    De jó lenne, ha felkapcsolnák a nézőtéri világítást, és mi kitódulnánk a színház elé, szippantanánk a friss esti levegőből, és hazafelé elgondolkodnánk az imént látott abszurd dráma tanulságán, és örülnénk, hogy megértettük a példázatot, így most kicsit bölcsebben térhetünk vissza a saját életünkbe. Egy nem abszurd mindennapokkal teli, nem abszurd életbe. Jó lenne…

  3. Jane Doe szerint:

    Valahogy nincs ennek az itt egy évtizede zajló, immár tragédiába forduló drámának katarzisa.
    Talán, mert nem csak a főszereplő ripacs, hanem a kórus is?
    Vagy már a nézők is a performansz tartozékai?

  4. miki1950 szerint:

    A tényekkel nehéz vitába szállni.
    Hegedüs mameluk létére megtette, amit egyetlen más mameluk sem tett meg.
    Nekiment az istennek, de nem törték be ezért a fejét.
    Csak működik a rendszer.
    Gyenge. És tette ellenére gyáva.
    Mondhatnám, jellemhibás.
    Mint a főnije.
    De a rendszer működik, amely az ilyen esetekre is beépítette a védelmi mechanizmusát.
    Ezt látjuk a visszakozban.

    • Fáradt szerint:

      Hegedüs? Nekiment?! 😀

      Csak egy patkány próbált meg lesunnyogni a süllyedő hajóról. Orbán viszont tudja, hogy a pánik ragadós nyavalya. Ha egy megindul, egymást taposva fog tolongani mögötte a horda, szóval visszarántotta.

      “Ein Volk, ein Reich, ein Führer!” Mondták a németek 1945-ben, és együtt buktak.
      Scheiß Volk, kein Reich, nein Führer. Mondhatnánk ma. Ugyanúgy bukni fogunk, csak nem együtt és nem egyszerre.

  5. miki1950 szerint:

    Igen, újra nekiment.
    A Mandiner szerint keményebben.
    Megint vissza babaruha.

    • Fáradt szerint:

      ???

      Az csak egy paródia. Rőfös Géza írta, a végén szerepel is, hogy a képzelet szüleménye. (Mondjuk, mi más is lehetne nálunk.)

Hozzászólás a(z) miki1950 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum