A kivégzőosztag felállt

Amikor Hoppál Péter dönt kultúráról, ott nagyon beszélni nincs mit. Amikor ő szabja meg, ki kap támogatást, tehát ki maradhat életben, illetve kinek kell megdöglenie, az már a végnek nevezhető. Pedig így van. Ugyanekkor, ha Kovács Zoltánnak az a baja, hogy megjelenés előtt elküldenek neki egy cikket, és már emiatt is fröcsög és ordít, hogy „nem szeretnénk részt venni a balliberális propaganda önigazolási folyamatában”, akkor látjuk, hogy a valóság olyan iszonyatos sebességgel távolodik szürreális világunktól, hogy utol már soha nem is fogjuk érni, de fölösleges is. Már úton van az az aszteroida, száguld felénk a végtelen űrben, amelyik úgy irtja ki arra érdemes emberi fajunkat, mint annak idején a dinókat.

Kovács Zoltánt már ismerjük. A jéghideg szemüvegét, vállán a puskáját, oldalán a vizslát, ahogyan ölni indul, és ismerjük a benne élő tehetetlen dühöt minden ellen, ami kicsit is más, mint a NER. Kovács Zoltánnak a gémeskúton túl nincsen horizontja, benne már csak ordítások maradtak, mert minek nevezzük, amikor a New Yorker magazin előzékenyen elküld neki egy írást a megjelenés előtt, amelyben azt kéri, ellenőrizze le a tényeket, amelyeket az ő dzsemborijukról közöl, lévén, oda be nem engedték őket, s emiatt a mi Kovácsunk elküldi őket az édes anyukájukba, újabb bizonyítványt állítva ki magáról, a pártjáról, de sajnálatosan egyben rólunk is, ahogyan az általánosban megjelenik az egyes.

Hoppál Pétert is ismertük eddig is. Igaz, a kultúrához való viszonyát nem igazán, sokkal inkább a rajongását és szervilis butaságát. Hoppál Péternek nehéz volt eddig úgy megszólalnia, hogy az értelem szikrája fölfedezhető legyen benne, és akkor jön itt nekünk, mint a kultúrára szánt pénzek állami felügyelője, aki dönt életről és halálról, és valljuk meg, ez kissé rosszul esik. Azt hittük, Káslernél rosszabb nem jöhet, de látjuk, de bizony, igen. Mert amíg az onkológus-sámán a saját kis tömjénszagú, dohos szemüvegén keresztül nézte a kajla világot, Hoppál a küldetéstudatosok fogvicsorgatásával, viszont az eredmény ugyanaz lesz. A nagyferók teszik el a lóvét. Olyanok, akik a piacon már nem kapnának, mert lejárt az idejük.

Ha volt egyáltalán valaha. De amíg Kásler nem vetemedett arra, hogy nagy hangon kijelentse, ennek meg annak nem ad, s pláne, hogy miért nem, Hoppál már nevesített is általa anarchistának ítélt előadót (NoÁr), kijelentve, hogy dögöljön éhen, illetve, hogy éljen meg a piacról. Tudjuk, hogy nem fog, mint ahogyan a nagyferók sem tudnának, de ők kijelentették, hogy szívesen és hevesen nyalják a felséges ülepet. A kultúrharc tehát folytatódik, illetve most kezdődik el igazán, amikor éles szakaszába lépett, és a jelek szerint Hoppál Péter vezényli a kivégzőosztagot. Egyébiránt nemzeti rózsaszínű kultúránk lesz, amely „stabil bástyaként segíti az európai civilizáció hanyatlását”. De van jobb is.

Mégpedig az, hogy „Mi lehetünk a kovásza Európának”, ami már majdnem Európa DNS-e a seggünkben, és máris látszik más szempontból, mi is vár ránk. Azt hihettük volna, hogy a sokadik kétharmad után elnyugszanak a fiúk, sőt, abban a tévedésben voltunk, hogy az őrületnek az a foka, ami lobog bennük, csak a kampánynak szól, de kiderült, nem. Ezek tényleg át akarnak nevelni minket, és az egész országot alakítják ki átnevelőtáborrá. délen már a szögesdrót is megvan hozzá. Répássy Róbert is megszólalt ugyanis egy más ügyben, ami viszont mégis a nagy, közös cél felé mutat.

Az érvénytelen „gyermekvédelmi” népszavazás ellenére nagy társadalmi felhatalmazást kaptak – így ez a Répássy -, hogy folytassák ebbéli tevékenységüket, és távol tartsák az LMBTQ propagandát az óvodáktól, iskoláktól, egyebektől. Azaz, itt sem a valóság a lényeg, mégpedig az, hogy ilyen propaganda nem létezik, a lényeg a megbélyegzés, amivel a Fidesz újólag bizonyítja fasiszta jellegét, bár ez eddig is tudtuk róla. Hogy az emlegetett ügyek máma miért kavartak fel minket, annak az az egyszerű oka van, hogy naiv-ostobák vagyunk, akik azt hittük, ha már minden az övék, akkor le méltóztatnak állni. Nem, a lelkünket is akarják, a levegőt is el akarják szívni előlünk, mindent meg akarnak semmisíteni, amiben az emberi élet csírája még benne van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “A kivégzőosztag felállt
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Ahogy a választások után megbeszéltük, itt mindenkinek bizonyítania kell a bunkóságát, a szervilizmusát, a nyelvcsapások számát…
    A lopások, és a népbutítás után a Fideszben , úgy tünik a hülyeség kontraszelekcióját vitték még tökélyre. Mondjuk Fodor Gábor óta egyértelmű volt ez is..
    Reménytelenül hülye banda, aki itt ül a nyakunkon, és az csak egy dolog hogy szívják a vérünket, de még normálisan dolgozni sem lehet tőlük..
    Komolyan,talán a Rákosiék lehettek ilyenek..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum