Kocsis Máté összes versei

Ötödikesek lehettünk talán, amikor Takács Laci egy hétig idvezült, idióta mosollyal az arcán mondogatta a kis versikét, miszerint „utolsó óra, utolsó nap, nem fog az óra, nem fog az agy, aki eztet megszegi, Szájmon Templár leüti”. Hogy maga szerezte-e a rímeket vagy készen találta valahol, az soha nem derült ki, de mire véget ért a tanév, mindenkinek elege lett Takács Laci bárgyú képéből, és legszívesebben leütöttük volna, mint az általa emlegetett Szájmon Templár, akit a fekete-fehér Kékes típusú televízión lehetett látni odahaza, mint a világ rettenthetetlen hősét.

Nem az volt a furcsa, hogy Takács Laci kataton ódon ismételgeti a hülyeségét, hanem, hogy egyáltalán megjegyzett valamit, mert például az Anyám tyúkját nem lehetett a fejébe verni. De meg kell hagyni, Takács Laci jódógos, jómunkásember lett, szerette a focit, építette előbb a szocializmust, most pedig – gondolom – a NER-t. Takács Laci nem azért jutott az eszembe, mert vénségemre felébredt bennem a múlt iránti nosztalgia, hanem, mert Kocsis Máté is váratlanul versben kezdett beszélni. Olyan lett a feje, mint Takács Lacinak ötödikben, így meg kellett állapítanom, hogy az idő körben forog.

„Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ezt szerezte Kocsis Máté, ez az összes verse és műfordítása, bár nem világos a költő célja. Hogy esztétikai-e, morális vagy kizárólag gyakorlatias, amolyan munkadal-e a mű, mint az emberiség őskorából, a múlt mélyiről származó ősi alkotások, ami a tudat genezise maga. Jakab Péternek szól a műalkotás, a lacikonyhák világából merítve képi anyagát, hogy aztán lecsapjon az erkölcsi mondanivaló, mégpedig a Gyurcsány. Ő a Fidesz rézfaszú baglya, akivel a kocsismátékat riogatják.

Ő pedig a rettegéseit tovább adja, kivetíti mintegy az egész világra, mert Karácsony Gergelyt is behelyezte a saját rémálmaiba, amikor azt állapította meg: „Karácsony-féléket Gyurcsány reggelizni szokott”. Láthatjuk, itt a rézfaszú bagolytól való rettegés olyan fokú, hogy versbe sem sikerült önteni, pedig egy napon hangzott el a két bölcsesség. Bár a múzsa sem csókolgathatja örökké az ember zsíros homlokát, a szájmontempláros után Takács Lacit sem hallottuk soha többet rímekben beszélni, pedig utána is felelt magyarból, de semmit sem tudott soha.

Innen jön az a furdalás, hogy Kocsis Máté mit tud ezen az egy virslis kínrímen kívül, de arra kell jutnunk, nem sokat. Orbán belepumpálta a fejébe a Gyurcsányt, és az szivárog belőle, mint valami lyukas tartályból. Hogy mennyire ürült ki, az nem látszik, mert a szintmérő elromlott, viszont, ahogyan fogy belőle a Gyurcsány, más nem tölti ki a hiátust, csak valami maradék gyurcsányos gőzök gomolyognak a sötétben. De a Máté gyerek ennek ellenére áll a vártán, pörgeti a macsétét, csak néha így jár. Egyébként valami tömegpszichózis figyelhető meg a fideszistákon.

Mert amint meglátnak egy kamerát, mikrofont, újságírót vagy csak egy mezei slapajt a közelben, bekattan a Gyurcsány, és az jön belőlük. Olyanok – ahogyan emlékezhetünk –, mint a Mester és Margaritában a Tömegír munkatársai, aki Korovjov vagy Behemót varázslása nyomán a legváratlanabb időkben és helyeken fakadtak dalra, és mindig mind ugyanazt énekelte önkéntelenül, hogy nem tehettek ellene semmit. „Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – Ebből sláger lehetne, ha Ákos dalszerző szülne hozzá ilyen tévészignálos dallamot pár milláért.

Lehetne aztán, mint a MÁV, hangosbemondón keresztül tömni az emberek fejébe, el lehetne adni csengőhangként, de ne én találjam ki a propagandát, ott van arra egy komplett minisztérium. Ám, ha már az önkéntelen aktivitásnál tartunk, az is megfigyelhető, hogy mások viszont elfáradnak a vérzivatarban és permanens szabharcban. Rétvári elvtársat például azóta nem láttuk, hogy pár hete bánatosan ücsörgött Márianosztra felé félúton az országút szélén, azóta se egy zsák krumpli, semmi vasárnap délelőtti örömhír a nyugdíjasoknak. Akár aggódhatnánk is érte.

Ilyet azonban nem teszünk. Nem a gonoszság okán, hanem, mert mindig van másik, az emberanyag kimeríthetetlen, mint az oroszoknak Sztálingrádnál. Látjuk, hogy Varga Judit kamarahangversenyeket ad, Kocsis Máté verseket ír, vagy Kásler csontokkal legózik. Mindenki teszi a dolgát. Nem azt, amit kellene, de az aktivitás csillagos ötös. Mondom, mint Takács Laci a múlt ködeiben, idióta képpel és vigyorogva, totálisan elégedetten azzal a nihillel, amiben élt. „Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ez épp ugyanaz. A dedó maga.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum