Ötödikesek lehettünk talán, amikor Takács Laci egy hétig idvezült, idióta mosollyal az arcán mondogatta a kis versikét, miszerint „utolsó óra, utolsó nap, nem fog az óra, nem fog az agy, aki eztet megszegi, Szájmon Templár leüti”. Hogy maga szerezte-e a rímeket vagy készen találta valahol, az soha nem derült ki, de mire véget ért a tanév, mindenkinek elege lett Takács Laci bárgyú képéből, és legszívesebben leütöttük volna, mint az általa emlegetett Szájmon Templár, akit a fekete-fehér Kékes típusú televízión lehetett látni odahaza, mint a világ rettenthetetlen hősét.
Nem az volt a furcsa, hogy Takács Laci kataton ódon ismételgeti a hülyeségét, hanem, hogy egyáltalán megjegyzett valamit, mert például az Anyám tyúkját nem lehetett a fejébe verni. De meg kell hagyni, Takács Laci jódógos, jómunkásember lett, szerette a focit, építette előbb a szocializmust, most pedig – gondolom – a NER-t. Takács Laci nem azért jutott az eszembe, mert vénségemre felébredt bennem a múlt iránti nosztalgia, hanem, mert Kocsis Máté is váratlanul versben kezdett beszélni. Olyan lett a feje, mint Takács Lacinak ötödikben, így meg kellett állapítanom, hogy az idő körben forog.
„Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ezt szerezte Kocsis Máté, ez az összes verse és műfordítása, bár nem világos a költő célja. Hogy esztétikai-e, morális vagy kizárólag gyakorlatias, amolyan munkadal-e a mű, mint az emberiség őskorából, a múlt mélyiről származó ősi alkotások, ami a tudat genezise maga. Jakab Péternek szól a műalkotás, a lacikonyhák világából merítve képi anyagát, hogy aztán lecsapjon az erkölcsi mondanivaló, mégpedig a Gyurcsány. Ő a Fidesz rézfaszú baglya, akivel a kocsismátékat riogatják.
Ő pedig a rettegéseit tovább adja, kivetíti mintegy az egész világra, mert Karácsony Gergelyt is behelyezte a saját rémálmaiba, amikor azt állapította meg: „Karácsony-féléket Gyurcsány reggelizni szokott”. Láthatjuk, itt a rézfaszú bagolytól való rettegés olyan fokú, hogy versbe sem sikerült önteni, pedig egy napon hangzott el a két bölcsesség. Bár a múzsa sem csókolgathatja örökké az ember zsíros homlokát, a szájmontempláros után Takács Lacit sem hallottuk soha többet rímekben beszélni, pedig utána is felelt magyarból, de semmit sem tudott soha.
Innen jön az a furdalás, hogy Kocsis Máté mit tud ezen az egy virslis kínrímen kívül, de arra kell jutnunk, nem sokat. Orbán belepumpálta a fejébe a Gyurcsányt, és az szivárog belőle, mint valami lyukas tartályból. Hogy mennyire ürült ki, az nem látszik, mert a szintmérő elromlott, viszont, ahogyan fogy belőle a Gyurcsány, más nem tölti ki a hiátust, csak valami maradék gyurcsányos gőzök gomolyognak a sötétben. De a Máté gyerek ennek ellenére áll a vártán, pörgeti a macsétét, csak néha így jár. Egyébként valami tömegpszichózis figyelhető meg a fideszistákon.
Mert amint meglátnak egy kamerát, mikrofont, újságírót vagy csak egy mezei slapajt a közelben, bekattan a Gyurcsány, és az jön belőlük. Olyanok – ahogyan emlékezhetünk –, mint a Mester és Margaritában a Tömegír munkatársai, aki Korovjov vagy Behemót varázslása nyomán a legváratlanabb időkben és helyeken fakadtak dalra, és mindig mind ugyanazt énekelte önkéntelenül, hogy nem tehettek ellene semmit. „Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – Ebből sláger lehetne, ha Ákos dalszerző szülne hozzá ilyen tévészignálos dallamot pár milláért.
Lehetne aztán, mint a MÁV, hangosbemondón keresztül tömni az emberek fejébe, el lehetne adni csengőhangként, de ne én találjam ki a propagandát, ott van arra egy komplett minisztérium. Ám, ha már az önkéntelen aktivitásnál tartunk, az is megfigyelhető, hogy mások viszont elfáradnak a vérzivatarban és permanens szabharcban. Rétvári elvtársat például azóta nem láttuk, hogy pár hete bánatosan ücsörgött Márianosztra felé félúton az országút szélén, azóta se egy zsák krumpli, semmi vasárnap délelőtti örömhír a nyugdíjasoknak. Akár aggódhatnánk is érte.
Ilyet azonban nem teszünk. Nem a gonoszság okán, hanem, mert mindig van másik, az emberanyag kimeríthetetlen, mint az oroszoknak Sztálingrádnál. Látjuk, hogy Varga Judit kamarahangversenyeket ad, Kocsis Máté verseket ír, vagy Kásler csontokkal legózik. Mindenki teszi a dolgát. Nem azt, amit kellene, de az aktivitás csillagos ötös. Mondom, mint Takács Laci a múlt ködeiben, idióta képpel és vigyorogva, totálisan elégedetten azzal a nihillel, amiben élt. „Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ez épp ugyanaz. A dedó maga.
Vélemény, hozzászólás?