Ha az ember öregecske, izmai lazulnak és a füle is lekonyul, sőt, a lyányok se nagyon pisálnak érte állva már, meg egyáltalán semmi dolga a világban, akkor mindent megtesz, hogy létezését igazolja. Ha ilyet lát anyám fia, Heideggerre gondol merengve, eszébe ötlik a sein és dasein különbözősége, szembenállása mintegy, a jelenvalólét és egzisztencia finomságaival bíbelődik, majd pediglen rápillant Deutsch Tamásra, hallgatja őtet, és elmenvén az élettől a kedve, szétnéz merengve, biccent és nem remél. Nem tudni, Deutsch Tamás mivégre van ezen a földön, ő sem tudja, és szerencsétlen módon a pofázásában leli meg létezésének okát és indokát.
Pofázik is. Mást sem csinál, mert egyébhez készsége és képessége nincsen, ahogyan Vejnemöjnen hitt és bírt a szavak csudálatos erejében, játszott Vejnemöjnen ujja, harsogott a hárfa húrja, ha jól emlékszem, de kipcsakok ilyet nem ismernek. Mindezzel csak azt mutattam volna meg, hogy és ugyan Deutsch Tamás beszél erősen és minduntalan, ámde értelme vagy veleje annak, amit mond, nemigen van. Ilyen luk a gödörből, fiú a bárból bekokózva, fogd meg a söröm lényegében. Még mindig a magyari-franszia meccsnél tartunk mint utózöngéknél, mert ez olyat mutatott meg nekünk, amit ugyan tudtunk, csak ilyen töményen meg nem tapasztaltunk mindezideig.
Most azt látjuk teljesen megsűrűsödve, hogy a maffia, és annak összes tagja Orbánból csírázott és bimbózott ki, létezése (sein) vele szervesen összefügg, hogy ők addig vannak, amíg a gazdatest, nélküle pedig belehullanak a semmibe. Innen érthető, ha el nem nézhető is Deutsch meccs utáni pofázása, amellyel a világra szóló egy-egyes diadalt, mint a Fidesz, Orbán és értelemszerűen így saját maga létének okát és indokát mutatja be. Hogy mintha ami bizonyság arra, hogy életük nem értelmetlen (dehogynem), és minden igazolható, megmagyarázható ezzel az egy-eggyel. A tíz éves NER csúcsteljesítményévé vált ez a nyomorult döntetlen.
Ez pediglen valahol végtelenül lehangoló. Deutsch Tamás saját létét igazolandó irkálja, hogy „Szerintük pazarlás a foci támogatása (és most csak a legfinomabb megfogalmazást idéztem), szerintünk fontos közös ügyünk a magyar futball fejlesztése. Szerintük »stadionstop«, szerintünk Puskás Aréna (is)! Szerintük »szar a magyar foci«, szerintünk szép volt, fiúk! Szerintük »kurva ország«, és »el lehet menni Magyarországról«, szerintünk hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok! Másnap. Ennyi” – Ezt írta az öregecske donhuan, és érezzük belőle, magyarázatanak szánja minden mocsokra, mint amikor a tréner megpaskolja a tanítványt, lám, megérte vért pisálni az edzésen.
Hát, nem. Furcsán kétszínű ez az élet. Mert mi lett volna, mi történt volna, ha a labda gömbölyű lévén másképpen pattan azon a meccsen egyszer, s nem világra szóló diadalos döntetlen lett volna a végkimenetel. Minden – stadion, Gyurcsány, kurva ország és a többi – netán új fénytörést kapott volna, és Deutsch Tamás vajon akkor bocsánatot kért volna az eltelt tíz évért? Nehezen hihető gondolat, mégis ugyanakkor látjuk a diadalos döntetlen falat kenyér voltát, és mindettől így egyben megcsömörlünk erősen. Ugyanakkor buddhai irgalommal és minden élő iránti alázattal, de mégis megvetően legyintve konstatáljuk, ha egy futball-döntetlen az élet célja, akkor már nincs értelme semminek sem.
Na, ugye – mondta mindezzel Deutsch Tamás és az összes többi is. Mindebben azonban az a kiábrándító, ha megkérnénk szépen, mutasson valami mást is, semmit nem lelne a tarisznyában. És ez teljesítménynek kevés. „Én nem tudom, ki vagyok?/ Vagyok-e éltem-e, élek?/ Valakinek neve vagyok,/ Vagy örököse egy halott/ Szomorú nevének?” – mondhatná Deutsch Adyval, ámde nem mondja. Deutsch tényleg nem tudja, mivégre van a világban (dasein), ideje soha nem is volt, és az is már régen lejárt. Nézzük sajnálkozva, mert jobb sorsra érdemes sem volt soha, most pedig csak egy paca Orbán foltos, trottyos öltönyén. Egy vegytisztítás végez vele, és mind ilyen. Egy döntetlen az életük, most ebben lubickolnak. A többi pedig néma csend.
Vélemény, hozzászólás?