Tegnap az egész Kozmoszt megrengető, egy-egyes diadalt arattunk a fransziák fölött, ami ékesen bizonyítja, hogy a pacal jobb a csigánál. Trianon azonmód elveszett, a medve sem játék többé egyáltalán, és különben is, hol vannak ezek Európa DNS-étől. Tehát nem futballról lesz szó, ez itt a tömény ontológia vértől iszamos világa, maga a permanens szabadságharc, valamint kisnyúl. Mert micsoda napunk is volt hajnal hasadtától napnyugodásig, amikor a helyen, ahol élek, tülkölődő géperejű járművek haladtak, ami arra utalt, hogy házasulandókat visznek körbe a városban.
Ez ilyen helyi folklór, hogy hurcolják a béjemvével a menyasszonyt, és nyomják a dudát cefetül, mindenkinek mutatva illékony és képlékeny boldogságukat. A szájak ilyenkor mosolyra húzódnak, és a galambok a verebekhez ülnek csókolódzani. Ám nem Novák nacsasszonynak tetsző frigyre utalt a tegnapi tülkölődés, mert a béjemvében nem hamvas menyasszony ült fátyolba burkolózva, hanem félmeztelen, viszont egészen részeg polgártársak, ordibálván, hogy hajrámagyarok. Mintha Fidesz taggyűlésre igyekeztek volna, és itt kezdődik a történet, amit most elmesélek.
A net fura világa megzavarodott tegnap. Bárhová nyitott az ember, az ötvenes évek szűk levegője posszant az arcába a negyvenesek iszonyával elegyest. Együtt dobbanó magyari szívekről volt mód olvashatni, hős fiainkról, elszánt tekintetekről, küzdésről, harcról. Folyt a csapból is a meccs várása, ahogyan a szurkolók is gyülekeztek a téren, hogy együtt vonuljanak a stadionba feledkezni. Mint tudjuk, és ahogyan tegnap is volt ez, Trianon kínja, a szlovákok kurvaannya – hogy ez hogyan –, a szőröstalpú románok egyként szerepeltek az elveszejtendők listáján
Pedig, mint mondtam, a fransziákkal játszottak hős fiaink. Mindebből is látszik, hogy minálunk, ahogyan a kedves vezető is meghirdette, a láblabda vallás, és sajátságosan ezzel együt egyben nemzeti traumákra gyógymód. Igazságtételi bizottság, valamint karikás ustor, ahogyan a Tenkes kapitánya ugráltatja vele a labancokat, míg Buga Jakab pedig eltelten mosolyog a Kövér-féle bajsza alatt. És a dolgok már körbe is értek. Európa nekünk nem dirigál, ahogy a meccset remegve várván a kedves vezető délelőtt meghirdette a szabadságharcot újra tökösen és mokányul.
Így kezdődött a meccs várása. A trianonos vonulással a főváros utcáin és terein, szelfizéssel, ahogyan a bukott focistát, akinek diplomata útlevele is van, adogatták kézről kézre, mosolyogtak kicsik és nagyok, és mindenki beleállt a színjátékba, mintha itt valami nagy dolog készülne, és nem is futballmeccs. Mind az összes ellenzéki politimókusok is felöltötték ezt a nagy, hamis gúnyát, mert vagy ők is degeneráltak, vagy pediglen, mert nem merték magukra venni a nem magyarság ódiumát, amit könnyen megkaphatott volna, aki nem óbégatja fönnakadt szemekkel, hogy hajrámagyarok.
Ilyen forradalmár azonban egy sem akadt. Mindenki belesétált a kedves vezető redves utcájába, amiből is kitetszett, hogy ez a meccs nem tegnap délután háromkor kezdődött, hanem minimum tíz éve. Illetve voltaképp egyfolytában ez a meccs van, csak tegnap hágott a tetőpontjára, amikor is kitetszett, hogy más tényleg nem kell a népeknek. Cirkusz. Megkapták. Boldogok. És senkinek már föl sem tűnt, hogy a tegnap már nem a csapatról szólt, mert az csak ürügy volt. Reggeltől néztem a híreket minden fórumon, ahonnan meccsbe csomagolva Orbán Viktor patakzott.
Készülődött, buzdított, megérkezett, szelfizett, bevonult, megtekintett, szurkolt, elélvezett. Minden egyéb csak díszlet volt, és ebben az összes sajtótermék, az összes ellenzéki politikus tevőlegesen bűnös részes volt. Ők is ünnepelték az egy-egyes diadalt, hogy szó ne érje a ház elejét. Mindenki lement kutyába. Tényleg ez a nemzet DNS-e, mert egy sem akadt, vagy, ha igen, akkor nem hallatszott a felhorgadás, hogy az élet máshol van, csessze meg. Tülkölnek, mint a násznép, boldogságtól alélva ordítanak. Vagy csak én nézem egyedül a barlangból a hosszú esőt.
Mert az élet ott van, hogy Münchenben szivárványra világított stadionnal akarják fogadni fasiszta hazánk aranylábú fiait. És az élet ott van, hogy a helyen, ahol élek, és amerre járnak a tülkölődő, diadalittas szurkolók, elbontották a padokat, hogy a hajléktalanok ne zavarják ezt a földöntúli boldogságot. Bálint György mondta annak idején intésül ujját felemelve, hogy az nem újságírói teljesítmény és érdem, ha a társadalom arcába köpünk. Rossz hírem van, Gyuri bácsi: sajnos az, ha hozzánk már hűtlenek lettek a kellő mélységű és súlyú szavak. Mert olyanok már nincsenek is.
Szombathelyi újságíró.
Nem tartozhatok ehhez a nemzéshez, úgy 2010 óta egészen biztos vagyok ebben.
Az állampolgárság egy másik dolog.
Az arcon köpés már egészen hétköznapi szokás, talán elvárt is lehet.
Azt a szivárványost azért megpróbálom megtekinteni, a labdakergetés ez esetben nem szempont.
Erekció helyett reakció lesz belőle?
Kedves Rezeda !
Sokat gondolkoztam ezen én is .
Sajnálom, hogy a kézit, a kosarat, stb… ennyire nem becsülik nálunk, pedig szerintem, jobban megérdemelné, de ez van, egyébként lehet ez a szerencséje nekik..
Primitív buta meg mindig is volt, és azt gondolom a sportot nézzük, és igen , merjünk örülni a döntetlennek, még ha footbal is. Ne hagyjuk elvenni ezt is !!
Elég szépen mutatja Mo értékrendjét, hogy az EB mérkőzéseire a jegyárak 149€-170€-309€, addig a világ legjobb mezzoszpránjának a koncertjére a MÜPA-ba a legdrágább jegy ára sem éri el a 20000,- forintot, azaz kevesebb, mint 60€.
„Minden egyéb csak díszlet volt, és ebben az összes sajtótermék, az összes ellenzéki politikus tevőlegesen bűnös részes volt. Ők is ünnepelték az egy-egyes diadalt, hogy szó ne érje a ház elejét. Mindenki lement kutyába.”
Pont ugyanígy látom, illetve láttam az elmúlt napokat én is. Eltúlzott, hamis, nacionalista, de leginkább szégyenletes ez a végtelenített műsor. És mintha majd’ tízmillió ember boldogan és elégedetten nézné… Illetve 30 ezerrel már kevesebben – de erről szó se essék, mert nem illik bele a csodás, ünnepi, „a lehetséges világok legjobbikát” mutató képbe.
Igen, a teltházas stadionból hiányzik egy fél stadionnyi magyar… :/
“Rossz hírem van, Gyuri bácsi: sajnos az, ha hozzánk már hűtlenek lettek a kellő mélységű és súlyú szavak. Mert olyanok már nincsenek is.”
Szerintem azért vannak. Például ez:
“Szabó Lőrinc: Kalibán
Caliban: “…burn but his books.”
(Shakespeare)
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kisértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
büvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.”
Kamaszkorom óta próbálom megérteni azokat a felnőtteket(?), akik komolyan tudják venni ezeket a labdajátékokat. Hogyan és miért képesek ilyesmibe beleélni magukat egy tőlük térben is távoli eseménybe, erre pénzt, energiát, időt pazarolni – miközben a gyerekeik várják, hogy egyszer végre Apu is leüljön melléjük a játszón, vagy társasozna a szőnyegen. Sokkal-sokkal többre menne ez az ország, ha végre tényleg felnőnének a benne élők! A gyerekésszel élő, magukat felnőttnek képzelőket lehet ilyen könnyen becsapni, mint példánk mutatja…
Panem et circenses.
Néró óta bevált kínálat, a hatalom manipulációs játékának egyik fontos eszköze.
A baj ott van, amikor a hatalom abszolutizálja ezt az eszközt, miáltal kizárja tudatosan a pozitív élményt a társadalom többsége számára.
Lsd. a kokárda kisajátítása.
A foci (nálam) nem játszik, de a kokárda viselete büszke élményének kisajátítását, a társadalom többségétől való elrablását soha nem bocsájtom meg ennek a bugris paraszt focibuzinak.