Tegnap az egész Kozmoszt megrengető, egy-egyes diadalt arattunk a fransziák fölött, ami ékesen bizonyítja, hogy a pacal jobb a csigánál. Trianon azonmód elveszett, a medve sem játék többé egyáltalán, és különben is, hol vannak ezek Európa DNS-étől. Tehát nem futballról lesz szó, ez itt a tömény ontológia vértől iszamos világa, maga a permanens szabadságharc, valamint kisnyúl. Mert micsoda napunk is volt hajnal hasadtától napnyugodásig, amikor a helyen, ahol élek, tülkölődő géperejű járművek haladtak, ami arra utalt, hogy házasulandókat visznek körbe a városban.
Ez ilyen helyi folklór, hogy hurcolják a béjemvével a menyasszonyt, és nyomják a dudát cefetül, mindenkinek mutatva illékony és képlékeny boldogságukat. A szájak ilyenkor mosolyra húzódnak, és a galambok a verebekhez ülnek csókolódzani. Ám nem Novák nacsasszonynak tetsző frigyre utalt a tegnapi tülkölődés, mert a béjemvében nem hamvas menyasszony ült fátyolba burkolózva, hanem félmeztelen, viszont egészen részeg polgártársak, ordibálván, hogy hajrámagyarok. Mintha Fidesz taggyűlésre igyekeztek volna, és itt kezdődik a történet, amit most elmesélek.
A net fura világa megzavarodott tegnap. Bárhová nyitott az ember, az ötvenes évek szűk levegője posszant az arcába a negyvenesek iszonyával elegyest. Együtt dobbanó magyari szívekről volt mód olvashatni, hős fiainkról, elszánt tekintetekről, küzdésről, harcról. Folyt a csapból is a meccs várása, ahogyan a szurkolók is gyülekeztek a téren, hogy együtt vonuljanak a stadionba feledkezni. Mint tudjuk, és ahogyan tegnap is volt ez, Trianon kínja, a szlovákok kurvaannya – hogy ez hogyan –, a szőröstalpú románok egyként szerepeltek az elveszejtendők listáján
Pedig, mint mondtam, a fransziákkal játszottak hős fiaink. Mindebből is látszik, hogy minálunk, ahogyan a kedves vezető is meghirdette, a láblabda vallás, és sajátságosan ezzel együt egyben nemzeti traumákra gyógymód. Igazságtételi bizottság, valamint karikás ustor, ahogyan a Tenkes kapitánya ugráltatja vele a labancokat, míg Buga Jakab pedig eltelten mosolyog a Kövér-féle bajsza alatt. És a dolgok már körbe is értek. Európa nekünk nem dirigál, ahogy a meccset remegve várván a kedves vezető délelőtt meghirdette a szabadságharcot újra tökösen és mokányul.
Így kezdődött a meccs várása. A trianonos vonulással a főváros utcáin és terein, szelfizéssel, ahogyan a bukott focistát, akinek diplomata útlevele is van, adogatták kézről kézre, mosolyogtak kicsik és nagyok, és mindenki beleállt a színjátékba, mintha itt valami nagy dolog készülne, és nem is futballmeccs. Mind az összes ellenzéki politimókusok is felöltötték ezt a nagy, hamis gúnyát, mert vagy ők is degeneráltak, vagy pediglen, mert nem merték magukra venni a nem magyarság ódiumát, amit könnyen megkaphatott volna, aki nem óbégatja fönnakadt szemekkel, hogy hajrámagyarok.
Ilyen forradalmár azonban egy sem akadt. Mindenki belesétált a kedves vezető redves utcájába, amiből is kitetszett, hogy ez a meccs nem tegnap délután háromkor kezdődött, hanem minimum tíz éve. Illetve voltaképp egyfolytában ez a meccs van, csak tegnap hágott a tetőpontjára, amikor is kitetszett, hogy más tényleg nem kell a népeknek. Cirkusz. Megkapták. Boldogok. És senkinek már föl sem tűnt, hogy a tegnap már nem a csapatról szólt, mert az csak ürügy volt. Reggeltől néztem a híreket minden fórumon, ahonnan meccsbe csomagolva Orbán Viktor patakzott.
Készülődött, buzdított, megérkezett, szelfizett, bevonult, megtekintett, szurkolt, elélvezett. Minden egyéb csak díszlet volt, és ebben az összes sajtótermék, az összes ellenzéki politikus tevőlegesen bűnös részes volt. Ők is ünnepelték az egy-egyes diadalt, hogy szó ne érje a ház elejét. Mindenki lement kutyába. Tényleg ez a nemzet DNS-e, mert egy sem akadt, vagy, ha igen, akkor nem hallatszott a felhorgadás, hogy az élet máshol van, csessze meg. Tülkölnek, mint a násznép, boldogságtól alélva ordítanak. Vagy csak én nézem egyedül a barlangból a hosszú esőt.
Mert az élet ott van, hogy Münchenben szivárványra világított stadionnal akarják fogadni fasiszta hazánk aranylábú fiait. És az élet ott van, hogy a helyen, ahol élek, és amerre járnak a tülkölődő, diadalittas szurkolók, elbontották a padokat, hogy a hajléktalanok ne zavarják ezt a földöntúli boldogságot. Bálint György mondta annak idején intésül ujját felemelve, hogy az nem újságírói teljesítmény és érdem, ha a társadalom arcába köpünk. Rossz hírem van, Gyuri bácsi: sajnos az, ha hozzánk már hűtlenek lettek a kellő mélységű és súlyú szavak. Mert olyanok már nincsenek is.
Vélemény, hozzászólás?