Egy óvodás naplója 24. – Szivárvány

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma rajzolni fogunk. Nem tudom, miért jelentette be előre, máskor is szoktunk rajzolni, és nem készülődünk hozzá két napig, pappir, kréta vagy ceruza, és már rajzolunk is. Akkor szokunk rajzolni, amikor az Ibojnéni csöndet akar vagy esik az eső, vagy már nem bir velünk eggyáltalán. Amikor rajzolunk, akkor csönd szok lenni, még a Pityu se hüjéskedik, és a Kisböske se nyafog, hogy éhes. Rajzolásból még soha, semmi rossz nem eredt, minden gyereknek kidugva a nyelve, ahogyan erössen koncentrálódnak a sárkányokra meg a kirájfikra és a kirájlányokra, akiket meg kell menekitteni a fogságukból mindig.

Mentünk reggel rajzolni hát, de még előtte együnk, monta az Ibojéni, és annyira izgatott volt, hogy nagyon, de nem tuttuk, hogy mért. A Kisböske úgy evett, mintha soha nem is kapott volna enni, csakis itt, de mindig is így eszik, kakaós volt még a füle is neki, a dadus csak nevetett, amikor megérkezett a papbácsi meg a képviselő bácsi is. A Pityu monta, hogy na ők is rajzolni fognak máma, de nem, mert kiderült, hogy csak nézik, ahogyan rajzolunk, és főleg aszt, hogy mit. Mer amikor a dadus elrakotta a tányérokat, és kitörűte a Kisböske füliből a kakaócsigát, akkor monta az Ibnojnéni, hogy családot rajzolunk máma, hogy kinek milyen is az, van neki-e apuja, vagyhogy mennyi.

Meghogy van kutya-e vagy macska, hányanis vannak a családba és micsinának úgy általába. Eszt monta az Inbojnéni, hogy eszt rajzoljuk le neki szépen, ahogy tuggyuk. Rajzóta mindenki az anyukat meg az apukat a gyerekekkel, fogták egymás kezét vagy vicsoritottak a rajzon az apuk meg az anyuk, ahogy szokunk mindig ijeneket rajzolni általába. A Kisböske azt rajzóta hogy ának a réten az apuva, anyuva, virág volt meg fa meg bokor a képen és egy szivárvány az égen, keresztbe az egész lapon, beborittotta az egész eget a szivárány, ahogy átak alatta a rajzon a Kisböske meg az anyuja meg az apuja. Szép kép volt, de a képviselő bácsi fölvisitott tölle.

Etorzút a feje neki, ahogyan ordittott, hogy ez meg mi az anyám térgye kalácsa, hogyan kerül az oda, és a Kisböske monta, hogymer süt a nap. A papbácsi mondogatta, hogy a jóisten rajzóta oda, de a kisböske monta, hogy nem a jóisten, hanem ő. Na, erre a papbácsi is mérges lett, hogy jár-e a Kisböske meg az anyuja a templomba, meg áldozott-e elsőt vagy másodikat, hogy jár-e hittanra, és ekkor kezdett a Kisböske szája görbülni lefele, hogy folytak a könnyei a kakaós arcán meg a száján, és hüppögött, és a képviselő bácsi monta neki, hogy hívják az apád, mire a Kisböske, hogy apu. Itt lett minden tótágas megin, mint mindig általába.

Az Ibojnéninek monta a képviselő bácsi, hogy ennek még következményei lesznek, hogy itt a kölkek, így monta, kölkek, csak úgy rajzolgatnak mindenféle szivárványokat, hogy mi ez az erkölcsi fertő, mi folyik itt, hogyan nevel az Ibojnéni mibennünket a keresztényi életre, még lövészetet se tartott soha. Nem tuttam, hogy a puska a keresztényi élet kelléke, de eszt az Ibojnéni se tutta, úgyhogy ő is bömbölni kezdett, mint a Kisböske, és ettől a lányok rákezdték mind, az egyik a szoknyája alá dugta a rajzot, mer ő is szivárányt rajzolt, és most félt, hogy kiderül, ki az apuja. Csak a dadus nézett az ajtóból erősen, és pittyedt volt a szája neki.

Eközben odakint elát az eső, mer eddig esett, zuhogott, még dörögött is, de mostan kisütött a nap, gőzölt az udvar meg a homokozó. A timpanoni emlékművünkön csatakossan és tépetten lógott a zászló, fölötte pedig az égen először alig látszódva, de aztán erősen rajzolódva egy szivárvány volt az égen. Beterittette az eget a házak fölött, pont, mint a Kisböske rajzán és a gyerekek kiabátak, hogy szivárvány, szivárvány, csak úgy harsogott, a dadus nevetett, a képviselő bácsi meg nekiát cibáni a függönyt, hogy ne lássuk, de letépte a karnist, az ráesett a fejére, a papbácsi hányta a keresztet, én meg gondótam, na, vár a dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Egy óvodás naplója 24. – Szivárvány
  1. hj szerint:

    Bár nekem is lenne egy „váradömperem”, és mehetnék innen… (Nem értem, hogyan lehetnek még olyanok, akik bizakodnak, azt meg pláne nem, hogy miben.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum