Minden hülyéből lehet miniszter

Én nem tudom, Gulyás Gergely honnan gondolja, hogy az őt kérdező gyerek, aki aziránt érdeklődött, a minisztereknek milyen volt a bizonyítványuk, miniszter akar lenni, és nem mondjuk tűzoltó vagy katona. Vadakat terelő juhász esetleg. Mindenesetre Gulyás megnyugtatta a gyereket, mindegy, milyen a bizonyítványa, ő is lehet miniszter, ergo, nem baj, ha hülye vagy, legfeljebb olyan leszel, mint én – sugallta. Hogy ki terelgette a szerencsétlen gyerekeket minisztereket és pláne a kedves vezetőt kérdezgetni a rendkívüli kormányinfón gyereknap alkalmából, vagy ki találta ki ezt a borzalmat, azt én nem tudom. De óvatos volt, mert tizenhárom évben húzta meg a kérdezési korhatárt.

No most, Gulyás válaszolhatta volna a kérdező szerencsétlen gyereknek azt is, aggódnia nincs mit, ha miniszter nem is, de tizenhat évesen munkanélküli már lehet, mint azon pár napja aléltam el. Hogy mit kínál a magyari gyermekeknek a magyari hazájuk, az ebben sokkal inkább benne van, mint a gyereknapi műmájerkedésben, hogy lehetsz te is miniszter, ha elvész az ártatlanságod és megromlasz. Ha kellőképp használt leszel, ha cafatokban lóg rajtad a lelked, erkölcseid és emberséged, lehetsz bábu te is. Viszont az is igaz, hogy egészséges társadalmakban a gyerekeknek fingja nincs arról, ki a miniszterelnök és kik a miniszterek, de megengedem, még a szüleiknek sem.

Csak mifelénk él az a tévképzet, hogy a miniszterség és miniszterelnökség az emberi létformák csúcspontjai. Ezt már Antall alatt meg lehetett figyelni, neki az államtitkárai elkezdtek levitálni, és valami tébolyi tűz égett a szemükben. A mostaniakból a láng kiveszett, ezek csak eszelősök vagy számító karrieristák. Ez kell a miniszterséghez, de ezt Gulyás nem mesélte el a szerencsétlen gyereknek, csak azt, elég, ha hülye vagy. Végül is, az őszinteség csírája ebben is benne van, a kérdező gyermek megnyugodhatott, nem kell mindig a leckével bajlódia, mehet focizni a térre. Bár már az a foglalatosság is kiveszett, grundok nincsenek, Puskás Akadémia van.

De megtudtuk azt is, hogy csúfolják a politikusokat. Egy bizonyos tizenegy éves Nóri kérdezte ezt Novák nacsasszonytól, hogy milyen érzés is ez. Itt is fölvetődik a dilemma, hogy a tizenegy éves Nóri honnan az anyám valagából tudja ezt a politikuscsúfolást, tán reggeltől estig az M1-en csügg, és hallgatja a kurvaanyázást. Azért elbeszélgetnék Nóri anyukájával, hogy miért nem babázik inkább a kislányával, vagy, ha nem, miért engedi, hogy bimbózása közepette ilyen novákok megrontsák. Bár a kedves vezető meg Londonban interjúvolt egy ott élő szakácslányt, akinek a szülei rajonganak a köpcösért. Az lett volna a delikát, ha a szakácslány csak annyit felelt volna: boldog karácsonyt.

De csak játszódik velem a képzeletem, most az itthoni kisdedekről van szó, meg Novák Katalinról, aki ehhez a politikuscsúfoláshoz annyit tett hozzá, hogy akik őket csúfolják, azoknak van valami félnivalójuk. Csak nem fenyeget a lelkem ilyen gyerekmosolyba csomagolva, mert az fölhorkanást idézne elő bennem, bár ez a Novák ennyit meg nem ér, a körmöm alatt a koszra sem szoktam haragudni, hanem kisikálom. De mondom, ilyen politikai pedofília volt tegnap, és a bátor százharminchármak épp ma tanácskoznak a valósról, ez sem sokban különbözik a Fidesz gyerektempójától pöttyös labdákkal, óvodai térítésekkel. Beteg egy párt ez, ellene is törvényt kellene alkotni.

A nyolc éves Lilinek jutott az a megtiszteltetés, hogy magát a félistent kérdezhette arról, kapott-e beírást az iskolában, s mint a kedves vezető bevallotta, igen, sőt, piros tintás igazgatóit is. Hogy miért, az nem hangzott el, de felteszem, ellopta a kis pajtásának a tízóraiját vagy valami ilyesmi. De nem büszke erre a kedves vezető, de nem ám, mert azt mondta Lilinek ahhoz, „hogy az ember megnőjön, jó tanuló legyen, meg sikeres”, egyáltalán nem szükséges osztályfőnöki vagy igazgatói intőket kapnia. No most, hogy realista legyek, a kedves vezető meg nem nőtt, sikeresnek csak a hívei tartják, hogy milyen tanuló volt, azt nem tudom, de nem is érdekel igazán.

Ilyenek történtek tegnap, én nyájasom. Ezen a ponton pedig nem tudok mást idézni, mint a kedves vezetőt magát, aki egyszer azt óbégatta: „A magyarok türelmesek és toleránsak ezzel a jelenséggel szemben. Jól viseljük a provokációt is. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. Hagyják békén a gyerekeinket!” – Tetszik érteni talán. Mindemellett a Fidesz efféle pedofil buzgalmát megértjük, ha hányunk is tőle, csak a szülők lelkét föl nem foghatjuk. Bár régi korokban a győztes hadvezérek ágyába lökték lányaikat a barom anyák, eszerint ez a gusztus azóta sem veszett ki. Sajnálom Lilit, Nórit és valahány nevet a naptárban. Voltaképp mind a magyari kisdedeket.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum