Nincs bocsánat

Írni kell. Sőt, egyenesen szükséges, úgy is mondhatnánk túlművelten, hogy schreiben necesse est. Mert az ember ha csak egyszer, és nem restség vagy bamba bámészkodás, hanem a rázúduló más feladatok súlya és akadályoztatása miatt csak egy napig is nem rögzíti a világ fürge folyását, az huss, szelel el mellette, mintha nem is lenne a része neki. Akárha bávatag Fidesz szavazó volna vagy kőszobor. Itt van ez a Demeter is épp, alighogy nácult, már vissza is vonta, s ha kicsit későn törli ki az ember a csipát a szeméből, mintha nem is történt volna semmi, pedig mennyire, hogy igen. Ebből is kitetszik, hogy a világ üterén kell tartani duci kis – oder göcsörtös – ujjaink koszos párnácskáit, mert lemaradunk.

Ott üget el mellettünk a történelem, ami egyben az életünk is, mint nagy időkben szokás az, hogy a kettő egybeesik. Nagy időknek nagy tanúi vagy nagy emberek, mint maga Svejk a világ pusztulása közben, mert, hogy ez a Demeter ocsmány egy féreg, bár az tudvalévő volt mindezideig is. Nem mesélem el ezt a Demetert, mert azt tegnap kellett volna, amiről lemaradtam. Elmesélem viszont a hiányát, ahogy menekül visszavonva bájos, náci szavait és törölve magát a facéról, akárha a gyilkos tünteti el a nyomokat, mossa le a vért, vagy szedi össze a töltényhüvelyt, bár a hulla attól még ott fekszik kiterítve és megmásíthatatlanul. Tehát visszavonni azt nem lehet, pláne duzzogva, mint ez a Demeter, tartva magát ahhoz, hogy neki igaza van.

Akkor ne vond vissza, cseszed, hanem állj ki magadért, mint a gazdád szereti. Kard ki kard, férfi a férfival, szemtől szemben, vagy mi a rossebeket szokott delirálni. Nem kell titkolni a náciságot, úgyis tudjuk most már, és tudtuk eddig is. Egy ilyen dolgozat, amit ez a Demeter elkövetett, az nem csúszik csak úgy ki az ujjakból, hanem komoly megfontolás eredménye. Benne van az egész ember szőröstül-bőröstül, minden ismerete, érzése, tudása és tudatlansága, az anyukája ringatása meg a csillagos ég is a sóhajaival. Ez az ember lenyomata maga, írásba foglalva, drótokban őrizve a náci pedigré. És most majd megint az lesz – mint a dolgozatban is –, hogy őtet elnyomják a libernyák ateisták meg a hazátlan bitangok, pedig dehogy. Csak a képébe mázolták, hogy szaralak.

Nem is, nem is, mondja duzzogva, de nem közli, miért van nála a bölcsek köve, csak menekül, hogy aztán elmesélhesse üldöztetését. De túlmesélem a manust, aki ugyanolyan ezek szerint, mint a gazdája, elbújik a függöny mögé a zivatar elől, vitázni nem akar, de nem is tud, csak ordibálja a gőzeit. Ezek ugyanazok, ezek egyformák, és rég eljátszották a jogaikat a megbocsátásra. És ugyanakkor az ennek a Demeternek a tragédiája, hogy valamelyest bírja a nyelvet, mert az összes ugyanezt mondja, csak nem ennyire cizelláltan. Ismerjük Kövér házmester artikulálatlan agytörzsi hörgéseit, a kedves vezető dakota lovait, a KESMA ocsmány és primitív nyelvezetét, mind az egészet. Ha Demeter most akármit is visszavon, azok mondják tovább ugyanazt.

Ez lényük leglényege. S mert tudjuk azt, hogy a nyelv maga a megtestesült gondolat, aminél konkrétabb csak a tett, könyvdara és fenyegető vonulgatás, meg a TV székház gyújtogatása, így áll előttünk Demeterben maga az egész díszes és veszélyes kompánia. S ezek folyományai, savas bácsik, esernyővel kardozó nénik, akik azt teszik, amit Demeter gondol, s aztán leír. És ezt visszavonni nem lehet. S azért leginkább, mert ezek a köznapjaink, a nyüves, elcseszett életünk maga. Demeter ennek csak a bimbaja vagy hímes virága, az összesűrűsödő és fortyogó gyűlölet esszenciálisan. Köszönjük meg ezt amúgy Orbánnak, aki tíz év alatt ránk szabadította a poklot, de ül a trónján dagadtan és vigyorogva. Amit Demeter mondott, azt Orbán mondta. És innen jönnek a következtetések, amelyekből valahová jutni kell.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum