Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Jézus beájulna
  1. Yeti szerint:

    A pápa messze van, ráadásul nem az itteni egyháznak adakozik hanem éppen tőlük várná el a hozzájárulást.
    Van az a pénz, nna.
    Ja, mihelyt a pápa helyett a hazai hivatal nevezhette ki/válthatta le a püspököket is , valahogy mindjárt elvoltak kommunizmus általi üldözésről panasz mentesen a vatikániak.
    Ahogyan most is, fő hogy minél nagyobb legyen a nyáj, mindegy mit bégetnek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!