Orbán Viktor Mihály kezd szakadt tudatú regényhőssé válni. Hol móriczi, semmirekellő dzsentri, hol pedig Ivanhoe Scott-tól és gyerekkorunk tévéjéből. Búsképű lovagnak nem nevezhető, ő érzékenyebb lélek, és meg is sértődne, ha egy ilyen trágyafejűt hasonlítanánk hozzá, mert szétesne a szélmalmok koherens világa. Megfigyelhetjük, hogy a vizsgált alany (OVM) egyre többször él a léha mulatozás és danászás valóságot feledtető eszközével. Ilyképp úri murit tart a lelkem, más értelemben a római végnapok hedonista lerohadása is jellemző rá, de nézzük, miből élünk.
Legutóbb Paul Anka énekelte a dicsőségét, mintha Szondi két apródja lenne, a dalnok, meg Bülbül-szavú rózsák, mert mindenki meghülyül, vagy van az a pénz, hogy szart majszoljon idvezült mosollyal. Máskor a nemzet csótányával magyar nótázik hamvas fröccsök mellett az erkélyén, vagy Mándokival huzatja. Ezek ilyen világvége mulatságok, de a dalnokokból is látszik, hogy hősünk tapló parasztgyerek. Hitlernek legalább Beethovent játszottak közvetlenül a bukás előtt, amikor Zsukov már kopogtatott a bunker ajtaján, igaz, a Führer azt hitte, Sztálin majd moszkvai állatkertben mutogatja, és ez egyetlenünkre is ráférne.
Látjuk hát, hogy hősünk szereti a feledkezést, olykor kiszakad a lehangoló hétköznapok monotóniájából, a menza unalmas babgulyásából, s trubadúrokat rendel magához, hogy éltessék őtet, azért. Akik pedig jó pénzért a dicséretét zengik, torzítják is a személyiségét, ilyen egyenes az út a narcisztikus őrület felé. Láttuk már hősünket végvári vitézként, győztes hadvezérként, mint dakota törzsfőnök vagy diadalmas futballista, a keresztes lovag jelmezébe azonban csak azóta szuszakolja magát, amióta kereszténydemokráciát épít illiberális állam helyett. De csak a név más, a jelszó alakult, a magva ugyanaz, jófajta diktatúra.
Keresztes lovagnak egyébként Milo Yianapoulos nevezte ezt a mi hülyénket az origónak nyilatkozva: „Orbán Viktor az egyetlen, aki védelmet nyújtott népének az agresszív bevándorlótömeggel szemben, mint egy középkori keresztes lovag.” Ő is megkapta a párezer dollárját, ment is Isten hírével. Aztán Jean-Jacques Mével a Le Figaroban: „A történelem által megrövidített Magyarországról Orbán Viktor keresztes lovagként támad minden olyan rossz ellen, amely szerinte pusztítja az öreg kontinenst.” Aztán csodálkozunk, ha hősünk úgy marad, jóllehet, nem is tud róla, mert a lélek újai kifürkészhetetlenek, rejtélyesek és esetünkben aljasak is.
Ezúttal, amikor a degenerált Paul Anka foglalta dalba a mi vitézünket az usákos talmi ünnepen, valamivel viszonozni kellett a seggnyalást, így hát, Orbán Viktor Mihály kapcsolódási pontokat keresett a nagy vízen túli degenerálthoz, és meg is találta. Örömmel jelentette be, hogy most közösek az értékek: a hazafiasság, a férfiak és nők egyenlőségének elismerése, a „család, mint a társadalom alapja, amely apából, anyából és gyerekekből áll”. Közös feladatnak nevezte „a világ jelenleg legüldözöttebb vallásának” a kereszténységnek a védelmét is. Sőt, mint mondta, a NATO-ban, a világ legerősebb szövetségében „ránk lehet számítani a tárgyalótermekben és a harcmezőn is”.
És íme, előttünk is áll a keresztes lovag valóban, a gyengék, nők, gyerekek és a kereszténység védelmezője. Olyan hülye is, mint az akkoriak, szókincse is beszűkült, a tudata is, úgy mondja a leckét, mint valami dagadt óvodás, hogy mi a család Pistike. A család, óvónéni kérem: papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet. Kérem a kakaómat. És ebbe belemerevül a manus, viszi tovább az infantilis tempót, hogy Trump számíthat rá a harcmezőn, már csak a gyí lovam, gyí betyár hiányzik, meg a fűzfasíp. És ez az ember Magyarország miniszterelnöke. Mondjuk, olyan is, az ország is, az ember is. Egyetlen vigaszunk lehet – ha van olyan -, hogy közös szereplést vizionál a tárgyalótermekben is. Én is nekik, jófajta ügyésszel spékelve.
Vélemény, hozzászólás?