A sors különös kegye miniszterügynök elvtársat hallgathatni napra-nap, ahogyan folyik a csapból, terül, árad a mézízű igazság szotyolaharsogással elegyest, midőn a labdák kivirulnak, az éjszakák végtelenek, a nemzet pediglen egyesül a végső diadalban, mikor is ajkait elhagyja az egyetlen igazság, hogy na, ugye, és mindennek nyírott fű szaga van. A babgulyásnak is. Érdekes ez, hogy a kedves vezető miféle metaforákban éli az életét, labdák, kürtök, csataterek meg harcmezők. Ilyen kordonos a holdvilágos feje neki, és az ember leborul az istenek előtt, hogy egy sártekét tapodhat vele, s pláne épp ugyanabban az időben.
Most is, hogy gründolt maga alá egy új minisztert, ezt a Varga Juditot igazságügyileg, üdvözölte is őtet a nemes feladatban és illőn, hogy aszondja: „Új csatárt igazoltunk”, amitől az ember fölteszi magának a kérdést, tudja-e miniszterügynök elvtárs, van-e fogalma neki, hol van épp, mely szegletén a világnak, miféle ótvaros zugában, mert ez nem bizonyos. A fejében van csakis és mindig is, abból a katyvaszból nyilatkozik kifelé, csoda-e, ha a valóság, mint olyan eltűnik, elillan és párolog, s a kedves vezető delírje árnykép csak a falon, kivetülés, ábrándos sóhaj csupán. Csak hát, országot vezetni így nehézkes, sőt, lehetetlen, mert olyan lesz, mint amilyen nekünk van itt, kicsi is, sárga is, mégsem a miénk.
A friss miniszternek nagy érdemei vannak kizárólagosan, pöpecül dekázik a bőrrel, más érdeme nincsen neki semmi sem, de ez épp elég a magas hivatalhoz. Mert őtet a kedves vezető az Unió elleni csatákra szerződtette jó pénzekért, plusz koszt, kvártély, hogy mondhassa neki, előre, üsd, vágd, nem apád, és a csatár megy is majd, mint a tank, akárha Böde Dani. Mert skrupulusa nincsen neki semmi sem, ahogyan a meghallgatásán is kitetszett, épp annyira pökhendi és gátak nélküli, hogy illeszkedjék a csapatba, gépezetbe, mint olajos csavar, csak épp most Varga miniszter elvtársasszony engemet hidegen hagy teljesen, nem oszt már és nem szoroz, a baj teljes nélküle is, mondhatni, nyakig ülünk a ganyéban.
A másik miniszter futsalozik, ez dekázik, olyan is mind a kettő, a futsalos a világot lerohanná böhöm tankokkal, ha lenne neki. De az nincsen, helyette fúziós pacallevest rottyantó államtitkára van, görög-latin kultúrája, meg csótány az erkélyen, aki magyar nótát énekel. Ilyen a csapat, és mind-mind pengelábú csatár, mert ugyan miniszerügynök elvtárs óriási futballista, mint a havas hegyek akkora, és edző is síppal a szájban, ustorral a kézben, de annyit nem tanult értő emberektől, hogy a csapat alapja, az origója neki, mint minden táján a világnak, hogy végy egy jó kapust, és még Dalnoki bácsi is azt mondta, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Aki Vépi kőkemény bekk volt valaha, de már nem az.
Ilyenek máma már nincsenek. Miniszterügynök elvtárs megy előre a csatáraival a végtelen felé, bele az ismeretlenbe, mögöttük rónaság, legyalult föld, füstölgő ország, ugar és muhar. Egyetlenünk, a kedves vezető egy Moldova-féle H. Kovács, a hazugság bajnoka, a ferencvárosi koktél maga, meg a verhetetlen tizenegy futballozó majmai a gyászos véggel. „Új csatárt igazoltunk”, örvendezik a gyomra fölött, amitől az embert ábrándok öntik el, mikor lesz, hogy szakembert igazol, nem katonát, és rájön az ember, hogy már sohase. Egy stadionnyi csatatér az élet, és már annyira unalmas a harsonaszóval meg győzelmi mámorokkal, hogy az emberben vágyak támadnak, csak egyszer kapjunk ki, és akkor véget ér ez a rohadt éjszaka.
S akkor az ember kalapemelve mondja a tavaszi szélnek, merre járt kisnaccsád, hogy ezer éve nem láttam?
Vélemény, hozzászólás?