A Fidesz és viszonya a tudatlanokhoz

Amint szembe jött velem a net országútján Hidvéghi Balázs – hogy érzékletessé tegyem a lehengerlő randit -, ilyen letaglózó közlési kényszer keletkezett bennem, hogy elmeséljem, milyen gyönyörű is ez a világ. És azt természetszerűleg toldásképp, még mennyivel is szebb lenne, ha ilyen Hidvéghik nem lennének benne, de mégis benne vannak. Úgyhogy a rendszer komplex, mint a rosseb, kiismerhetetlen egy közeg.

Úgyannyira, hogy olvasván a mókát, amit Balázsunk megejtett, egyből eszembe jutott Freud mester „A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkája, aztán ez átalakult, gomolygott, és lett belőle ez a cím, ami lett a Fidesszel meg a tudatlanokkal, mint egymás folyományai. Mindez is mutatja, hogy az élet nem habostorta, a medve sem játék, és különben is, az embernek minden erejére szüksége van, megfeszül szinte, hogy megőrizze a józan eszét a tébolydában.

Aztán vagy sikerül, vagy pediglen nem, de nézzük, miből élünk máma. Balázsunk azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy az EP vonja vissza a migráncsvízum tervezetét. Ezt Budapesten mondta a helyi hülyéknek házi használatra, hogy megóvja a keresztény kultúráját, azért. Ezt is ő tette hozzá, meg, hogy erre kapott felhatalmazást a magyaroktól azt is. Ez ezeknek a fixa ideája ez a felhatalmazás, úgy takaróznak vele, mint egy szakadt paplanba, ami ráadásul nincsen is.

Ez a freudos tudattalan dolog azért ugrott be viszont egyből, mert a szakállas abban a viccnek a tudatalattira gyakorolt hatásáról, illetve arról mesél, milyen szerepe van ennek abban, hogy a vicc működjön, és jót röhögjünk rajta, mint most ezen a Hidvéghin. Így hát, meg kell vizsgálni, miért röhejes a manus, illetve az egész fideszcsürhe is ilyen félelmetes és undorító vonásokkal fűszerezve, hogy az ember okádva fordulna el, de akárhová néz, ezek ott vannak.

A migráncs fogalma, képe, szaga, hangalakja, lebegő rémalakja tölti ki ezek életét, már befészkalta magát a homloklebeny mögé, az agyuk mélyibe, a tudatalatti tudatlanba. Ha fölriadnak zűrös éjszakán, azt rikoltják, migráncs, ha udvarolnak, fejtik le a nőről a ruhát, az gomolyog bennük, migráncs, ettől lekonyul a farkuk és boldogtalanok lesznek. Ezzel kelnek, fekszenek, ezt eszik kereszténységgel fűszerezve tömjénfüstön szárítva.

Migráncs hömbölög az egükön mindörökké. Mit mondjak, ölég szar lehet így az élet, amikor süt a nap, csácsognak a madarak, és egy kurva migráncs nincs földön és egen, de ezek ott trappolnak a porban a kerítés mellett, masíroznak föl és alá. Megszűnt a migrációs válság, jelentette ki Hidvéghivel szinte párhuzamosan az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal. Minálunk viszont vészhelyzet van már évek óta, ami nem látszik megszűnni, és itt jönnek képbe a tudattalan mellett a tudatlanok is.

Hogy kinek szól ez a cirkusz. Perszehogy nekik, lecsupaszítva az életet ilyen elemi ösztönökre, amelyek aztán Pécsen szöges bakancsban manifesztálódnak. Ilyképp ez a Hidvéghi amellett, hogy mókás nagyon, háborús bűnös is a főnökével együtt. Meg az összes nyüves falusi párttitkárral, önkormányzati képviselővel egyetemben. Nincsen felhatalmazásuk semmire sem, sőt, jogaik sincsenek.

Mert amikor ez a Hidvéghi arról ábrándozik, hogy Brüsszelben majd odahat a migráncsvízum ügyében, maga is tudja, hogy ezt nem teszi meg, mert nem is teheti. Szava nincs ott, sóhajtása sem, ahogyan a főnökének szintén nem. Itt veri a nyálát a semmire, ilyképp valaki már tehetne, hogy kies társadalmunk tudatlanjai ne vergődjenek a Fidesz tudattalanjának fogságában, mert én tehetetlen vagyok, és az én fülem is lekonyul már.

„Az a felfedezés, hogy az embernek hatalmában áll komikussá tenni a másikat, az örömérzet nem is sejtett lehetőségeit tárja fel, továbbá egy igen kifinomult technikának is alapjául szolgál.” – ezt mondja a szakállas „A vicc és viszonya a tudattalanhoz” című munkájában. Igen ám, de írt ő totemekről és tabukról is érdekfeszítő dolgokat. S ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük, akkor áll előttünk igaz valójában Hidvéghi elvtárs és a NER maga.

Röhögni ér, de már nem nagyon lehet. És megüli az embert a végtelen kiábrándultság érzete, a gúzsba kötve táncolás, a homokos, füves, vizes sík, az ugar meg a fokos, miközben az idő elfolyik, J. A. elefántként a Holdon áll, és szörnyű fülekkel legyezi magát. Ez meg itt migráncsozik, veri a nyálát az ostoba az ostobáknak, és komolyan is veszik. Nincs menedék, ez az ország már többször elveszett, viszont teljesen végleg csak most. Tényleg vége van, a hülyéknek áll a világ.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum