Pöttyös seggünk lengeti a szél

“Kelet hatalma a mi domború mellkasunkon tört meg, Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.” – Ezt a csudálatos, dagályos baromságot Prohászka Ottokár, a nagy zsidózabáló – ki más – mondta, míg azonban most meg Kásler miniszter ezt idézve kérelmezi a főnénit, hogy hadd állíthasson monumentális Attila-emlékművet, és kész is vagyunk teljesen. Főleg akkor, ha azt is tudjuk, hogy mindez a magyarságkutatással kapcsolatos, és az előterjesztés, amelyet a főnéninek benyújtanak, más cukiságokat is tartalmaz, és kurva sok pénzt kér, amit biztosan megkap majd.

Hülyeségre mindig telik, illetve arra telik csak igazán. A főnéni is megkapta a kisvasútját, az meg a mi saját bejáratú tragédiánk, ha olyan ember felel a kórházi fertőzésekért – amelybe egy kisvárosnyi magyar pusztul bele egyébként -, akinek meg az okkultizmus az agymacskája kereszténységgel elegyest, ami sajátos mix, de ez van. Kíváncsi lennék azért, a kereszténységet ápolgató, óvó és védő államtitkárság mit szól egy olyan ember feléledő kultuszához, aki az akkor már keresztény Római Birodalomban szakmányban irtotta a híveket, de következetességet azt ne keressünk, itt csak pőre érdekek vannak. (Meg a téboly)

Érdekek és gyarapodások, mert emlékezhetünk a kétséges emlékű Kerényi elvtárs felsóhajtására, amikor elkezdett pitypangokkal foglalkozni, miszerint “Most mi jövünk.” És jönnek is, mert ahogyan látom, a friss és ropogós Magyarságkutató Intézet munkatársai közt olyan kiválóságok vannak, mint a Kőszegen a Szálasi-kultuszba belebukó szegény, idióta Bakay Kornél, vagy a Für Lajos alatt államtitkárként bocskaiban bokát csattogtató Raffay Ernő (akik “a poroszos iskola professzorai”, hát, én beszarok), ilyenek. Mindjárt érti az ember Prohászkát, mint szellemi iránytűt, Attilát viszont még akkor sem.

Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag.

“Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen.” – Így panaszkodott József Attila, és ez csak azért ugrott be, hogy milyen viszonyban van, illetve volt a magyar szántővető a magyarsággal és Attilával magával. Ez az egész csak úri és degenerált huncutság, és főként lenyúlás. Az egész hóbelevancra évi másfél milliárdot kérnek, meg most még négy és felet két új múzeum létrehozásához, illetve panaszkodnak, hogy nincs méltó központjuk/székházuk, ahol a “magyar önazonosságot” erősíthetik. De lesz majd az is Isten és a Párt segedelmével. Ám, hogy merre keresik a gyökerüket, az is delikát.

Nem csak a párhuzam miatt, de annyira adja magát: a nácik is a ködös pogány múltjukban lelték meg az önazonosságukat. Aztán Himmler is addig nyafogott, miszerint nincs egy méltó székházuk, hogy megkapta Wewelsburgot, a Világ Közepét. A többi már történelem, míg ellenben ez a miénk meg most kezdődik el. Visszaemlékezve még egyszer a néhai Kerényi elvtársra, tényleg ők jönnek, de még hogyan. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe – és idézem is – Ursula mondatát a Száz év magányból, amikor az ura az okkultizmusba merült el szügyig, miszerint: “Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak.”

Ezt tanácsolhatnánk mi is Kásler miniszternek, de ez olyan nyafka dolog. Úgy kellene mondanunk, húzzon el a hülyeségeivel a jó francba. Sajnálatos módon azonban az ilyen utakról nem mi döntünk, hanem a legalább annyira terhelt főnöke meg a hasonszőrű degeneráltak. Az embernek itt már egyéb dolga nem akad, mint a viccbéli asszony sóhajtása akkor, amikor részegen tér haza az ura, miszerint már csak ez hiányzott. Mi is így vagyunk ezzel. Már csak egy bazi nagy Attila szobor hibádzik a boldogsághoz, de akkora, hogy a fejében forgó étterem legyen, ahol velős pacalt szervíroz Németh Szilárd. Akkor lesz készen a nagy mű, igen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!