Kampec dolores LXX. – Buddha orra esik

Béla a likacsos agyában fellelhető összes verset elmesélte a rigóknak, ami nem volt kevés, és el is érte, amit akart. A jámbor szárnyasok elfeledtek minden Abadonnát, rémületet, és tátott csőrrel figyelték ezt a mókás alakot, aki még mindig az általuk bepiszkított középső ujjával mutogatott, hadonászott, mint elvetélt próféta, aki nem a saját, hanem Isten szavaival akarja megmenteni a nem létező reményt.

Látszott rajta, hogy nincs ott, hanem valami végtelen óceánokon kaszál szagos füveket, göncölök között száguldozik, és fülke fényekben ácsorog, de a rigók csak úgy nem voltak fülek az ő szájának, mint akármelyik olajos hajú vagy duplagyűrűs se lett volna, mert nem volt erre a világra való, szegény, versekben bujdosó alak.

Még rosszabbul is járt, mint a bádogbános, akit a szomszéd templomban is unt mindenki a zavaros dumájával, de a konvenció szerint senki nem mondta neki, hogy fejezze be a hülye locsogását, mert a sör megbuggyan, a mélyhűtőből kivett hús pedig megzöldül, így a lélek tápláléka megrohasztja a testét, viszont mégis hallgattak, mert ezt követelte a beléjük nevelt bambaság.

A rigók viszont nem jártak hittanra, sőt, nem is bérmálkoztak, így azzal a felszabadító tudattal, hogy történjék bármi, ők úgyis a pokolban kötnek ki, bármennyire is jólneveltek voltak, elkezdtek illetlenül fészkalódni a vödör peremén, és, amikor már szárnyaik és gyufalábaik teljesen megmacskásodtak, a legmerészebb egy olyan trillát eresztett a levegőbe, mintha csillámló nyári sziklafalon ülne, és ettől Béla fölébredt.

Ott tartott épp, hogy vizsgálják meg az ő ügyét, amikor ettől az arcátlan hangtól, amely olyan volt, mint a szeme mélyére hatoló napsugár, és élet volt benne, befejezte a beszédet, és végignézett magán. Ott ücsörgött a kocsma udvarán a cseresznyefa alatt, alvatlanságtól vörös szemmel, rigószaros ujjal celebrált ki mit tudot a rigózsűrinek, amely ím, keményen lepontozta.

És ekkor jött rá, hogy sem verssel, sem zenével nem lehet boldogulni a kegyetlen világban, az evolúció ezeket azért hozta létre, hogy elviselhetővé tegye az életet, más értelme és haszna ezeknek a cifraságoknak nincsen, és vénségére azért diskurál madarakkal, mert másképp gondolta.

Most kellett rádöbbennie arra is, hogy ez egy olyan szeglete az univerzumnak, amelyet a traktoristáknak teremtett az Úr, ha egyáltalán, és egyszerűségük okán övék lesz a mennyek országa, de arról nem volt szó, hogy a földi is.

Nem mondható, hogy mindez megrázta volna, hiszen arra rendezkedett be már százezer éve, hogy semmit nem remélt, és semmit sem várt már semmitől. Ezt eddig is tudta, csak nem mondta ki, de most, hogy azt hitte, vénségére megtalálta az élet értelmét, már azt is tudta, mi a teendő.

Lótuszülésbe rendezte magát, recsegett és ropogott a térde, nyilallt a dereka, sziszegett, de tisztességgel csomagolta össze tagjait a fa alatt, ami cseresznye volt ugyan, göcsörtös és göthes, de az övé. Amikor elnyugodott, szemét egy fix pontra szegezte, de nem a végtelent látta ott, hanem a kocsma légyszaros ablakát, amely mögül a fröccsök ura kajánul nézte, mi folyik az udvaron, és pláne, hogy mi sül ki majd ebből az egészből. Mókás volt a kép, mégsem volt kedve nevetni.

Béla viszont szenvedett erősen. Azt tudta, hogy megváltónak vagy prófétának lenni nem lányregény, de, hogy ennyire macerás, sőt, fájdalmas is, azt soha nem gondolta volna. A kifacsart testtartás, amelyet dekadens és unatkozó háziasszonyok minden nehézség nélkül abszolváltak jóképű és kívánatos mesterük kedvéért a műanyag szőnyegjeiken, Bélának hihetetlen kínokat okozott.

Nem látszott rajta, de sem az, hogy narajana, sem más varázsige nem járt a fejében, hanem illetlen és mocskos káromkodások csupán, és rájött, hogy vallást alapítani ötven fölött már testi meggondolások miatt is lehetetlen, főleg úgy, hogy még fájdalomcsillapítója sem volt. Sőt, fröccsöt sem kérhetett, hogy enyhítse a szenvedést. Öt perc alatt unta meg a megvilágosodás gyötrelmeit, de azért kitartott.

Minden ellene dolgozott viszont. A rigók, megkönnyebbülve, hogy nem kell hexametereket hallgatniuk, meg persze látva, hogy a haverjuk élő szoborrá merevedik, teljesen elpofátlanodtak, mert nem volt érzékük a szakrális dolgokhoz egyáltalán. Eleinte csak nézték ezt a nagy csöndet, sőt, a fütty is beléjük szorult, de hamar megunták a buzgó vérük meg a buborékos csontjaik miatt.

Egyikük Béla fejére szállt, és, onnan nézte az udvart, aztán jött a többi is, amitől Béla nem úgy nézett ki, mint egy leendő bódhisszatva, hanem, mint Szent Ferenc a sparhelt fölötti falvédőkön imádságos házakban. A megvilágosodni készülő aztán nem bírta a csiklandást a testén, meg akarta rázni magát, amitől gémberedett teste úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.

Arccal esett a földre, és eleredt az orra vére. Ott feküdt megmacskásodott tagokkal, és újólag bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a prófétaságra, mert azok az istenkáromlások, amelyek eddig a fejében kavarogtak, most előjöttek a száján át, olyan erővel, hogy az egész falu belereszketett. A sekrestyés nézte, hol nyílt meg a föld, ahonnan előbújt a Sátán, megkondította a harangot azt gondolva, hogy abból baj nem lehet, de lett.

A duplagyűrűsök minden sántaságukat feledve otthonkában és mamuszban iramodtak a templomba azt képzelve, hogy lekéstek valamilyen miséről, a traktoristák megszállták a kocsmát, hogy a feles el ne maradjon, egyáltalán mindenki rohangászott, mintha légiriadó lett volna, pedig csak Béla nem bírta a buddhaságot. Így győzött a megvilágosodott a megfeszített fölött, amiről a rigók tehettek és senki más.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!