Az olimpia akarása új szintre emelkedett, miután a Momentum színre lépett, a népek pedig sorban állnak a standoknál – már amelyiket nem rúgta szét valamely nemzeti talajrészeg polgártárs -, hogy szignózzanak, a harc tehát úgy kezdődött el, hogy voltaképp abba sem maradt. Szépen, sorban színre lépnek a Fidesz-kampányrendezvények biodíszletei, most épp Rost Andrea művésznő, aki egyébként olimpiai nagykövet, és ez a hivatal megköveteli, hogy szakértője legyen a testi nevelésnek is.
Nagy idők nem nagy embereket kívánnak már, ez a kiváltság kizárólag Svejket illeti meg, minálunk elégségesek a hatalmas szavak is, amiből a nemzeti oldal nem szenved hiányt. Rost művésznőt megszállta a szentlélek, tárcsázta hát az MTI-t, hogy gondolatait megossza a nagyvilággal, és erőt adjon az olimpia akarásához minden olyan honfitárs számára, aki amúgy szabadidejében imaláncot szervez a nemzet jótevőjének lelki üdvéért, mondjuk. Így válik szakrális csatatérré az egész nyüves ország.
Annak idején, amikor Churchill harcba hívta a briteket, ezt találta mondani: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” Ezt a tempót irigyelte el Rost művésznő, midőn így nyilatkozott: „Ha egy kisebb ország adhat otthont egy ilyen eseménynek, az a lakosság véréből, odaadásából, büszkeségéből születik meg.” Ebből az következik, hogy a Momentum, és mindenki, aki aláírásával befekszik neki, minimum hazaáruló, mert nem adja a vérét, nem adja oda magát, sőt, még csak nem is büszke.
Összefoglaló néven sorosbérenc álcivil, aki még Trump úr ovális irodabéli arany függönyeinek is képtelen felhőtlenül örülni. Ezen túl még azt is óhajtja, hogy a felnövekvő generáció ne legyen pirospozsgás és stramm, hanem valami drogos, csámpás bölcsész, akivel egyfolytában csak a baj van, mert mindig csak gondol, pedig nem is Micimackó. Rost művésznő egy laza gondolati salto mortaléval egy kalap alá vonja a sportot és a művészeteket, amiből az az idea fakad a nemzeti érzelműek tudatában, ha nem lesz olimpia, akkor ledózerolják az operaházat.
Mert ezektől az is kitelik. Még továbbá az is kiderül nagykövet asszony eszmefuttatásából, hogy az olimpia nem egyéb, mint a jövő testnevelés óráinak záloga, mert: „Hozzájárulna továbbá a jövő generációjának az egészségéhez is azáltal, hogy az olimpia megrendezése után elérhetővé válnának a tárgyi feltételek, a különböző sportlétesítmények, ahol edzéseket lehet tartani és mindez beépülhetne a hétköznapokba.” Akár a stadionok, azokban is már az ingyenebéden kerekedett kölkök ugrálnak, ledolgozni a menza kalóriáit.
Itt tartunk most a magyarországi csatában. Viszont becsüljük meg a momentumosokat, akiket – ha már churchilli párhuzamot vontunk – így jellemezhetnénk: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Viszont erőteljes kíváncsisággal várom, mi lesz ebből az egészből. Pár napja megemlítettem, hogy elő fog kerülni az aktivisták rokonsága is, mint a jegyszedő anyjának malomtulajdonos kulák szeretője, s lőn.
Most is látni vélem a jövendőt, amelyben megszólal majd Pataky Attila az UFO-któl ihletve, és az összes többi díszlet is onnan a tribünről, veszélyben érezve a hazát, és nem utolsó sorban egyetlen csillagukat. A téboly tehát teljes bizonyossággal fokozódik az elkövetkező napokban, és kiderül, Rost művésznő sajátos gondolkodásával egyáltalán nincs magában, az új egység bőséggel mutatja majd az egyedül üdvözítő utat. Ami most történt: „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De, talán, a kezdet vége.” Ezt is Winston mondta El-Alamein után. Ennek annyi köze van ehhez az egészhez, mint Rost művésznőnek a kalapácsvetéshez, viszont rohadt jól hangzik.
Vélemény, hozzászólás?