Égi és ninivei hatalmak

A Magyar Nemzeti Bank szervezésében megrendezett Lámfalussy-konferencián prime minister O. V. – ha már, ugye – újólag bizonyságát adta annak, hogy ő egy – hm – lingambuksi, hogy ilyen eufemisztikusan jellemezzük a méltóságos urat. Kényszeresen beszéli a baromságokat, most épp azt, hogy „Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság és nagy ajándék”.

Amikor ezt mondta, a Trump névre hallgató vereses, fura frizurájú kufárra gondolt. Ez az izgalmas mondat többféle továbbgondolást is generál az emberben. Mit szól ehhez a Vlagyimir, aki szintén magának vindikálja a legmagasabb világi hely képzeletbéli trónját, s ezért tesz is hackerekkel, és nem utolsó sorban tankokkal valamint szuhoj márkájú repülő alkalmatosságokkal. Örömmel konstatáljuk viszont, hogy immár két ánusz is ragyog O. V. zűrös egén.

Továbbá megkérdeznénk azt is, hogy mi a rosseb van most akkor a dakotákkal. Ezek a népek egy másik időben méltóságos úr nagy kedvencei voltak, tőlük, belőlük merítette szellemi erejét és nívóját, ám ezeket a rézbőrűeket a vereses hajú legmagasabb világi hely nem is oly távoli ősei irtották ki szuszogós buzgalommal. És az a delikát a dologban, hogy a kései utód sem áll távol az első telepesek sajátos gondolkodásmódjától. De ez csak a kákán is göböt kutató rosszindulatú énem kekeckedése, tehát ugorgyunk.

Méltóságos úr azt a katyvaszt, ami kialakult jelenleg a Föld nevű bolygón, arra óhajtja használni, hogy önmagát a centrumba tolja, mert manapság ez a mániája neki. Ezt a csúszás-mászást F. M. kolléga ragadta meg érzékletesen, midőn így értekezett: „Valóban mit tehet egyebet egy veszendő lélek e veszélyes világon, e részvétlen űrben, mint hogy a szakadékok szélén ezrart szopogat, vagy leissza magát, vagy végül is leborúl Allah elképzelt trónja elé.”

O. V. leborult hát, és nagy, képzeletbéli szabadságát arra kívánja használni, hogy szétverje a saját otthonát, amelyet Európai Uniónak hívnak. Az egész Lámfalussy-hablatyolás erről szólt. Most nem citálnám az egészet, de szó volt benne bilaterális világról, magyar modellről és keleti nyitásról, és az egésznek az lett volna a veleje, ha Európa nem sorakozik fel méltóságos úr mögé, akkor el van veszve.

S miközben így kukorékolt a szemétdombján, nem állt föl, és nem vette észre, hogy a csillagok, a göncölök úgy fénylenek, mint a rácsok a hallgatag cella fölött (a gyönyörű képet J. A. első bé osztályos tanuló festette nekünk cukrot szopogatva, és új ruháját mutogatva). Viszont méltóságos úr fényévnyi távolságra van J. A. első bé osztályos tanuló intellektusától, amely állapot például akkor is megmutatkozik, amikor ilyeneket mond lámfalussylag: „A keleti nyitás lényege a tisztelet, amely megelőzi az ideológiát.”

Nem fárasztanám a nagyérdeműt méltóságos úr szellemi hasmenésével, összegzésképp, valamint, hogy diagnózisunk biztos lábakon álljon, legyen elég még ennyi: „A magyaroknak szerencsésebb a helyzetük, mert mi egy keleti nép vagyunk, amelybe kereszténységet oltottak, és ez egy sajátos nézőpontot tesz lehetővé, és értjük mindazt, ami Kínában történik.”

Ez az egész delírium nagyon jól demonstrálja, hogy méltóságos úrnak elment a maradék esze is. Jónásként szórja az átkot, amit viszont szintén az irodalom segedelmével tehetünk egyenesbe: „Bizd azt reám, majd szétválasztom én./ A szó tiéd, a fegyver az enyém./ Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem./ Ninive nem él örökké. A tök sem,/ s Jónás sem.” (Köszönjük B.M. pajtás hozzájárulását gondunk széthüvelyezéséhez.)

Az a sajátos helyzet áll elő ilyen alkalmakkal, hogy a lámfalussyak jóindulatúan mosolyognak, amikor ilyeneket hallanak, akiknek pedig szól, a keményen dolgozó kisemberek semmit sem értenek az egészből, csak azt, hogy egyetlenük milyen kibaszottul okos organizmus, aki megvédi őket, és madárlátta kenyeret tesz az eltátott szájukba.

Holott O V. mondhatná ezt is lányos zavarában: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem, mint túláradt patak, oly tétova, céltalan, parttalan, s úgy hordom régi sok hiú szavam, mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt, jelzőkarókat, gátakat.” Viszont ilyeneket nem tud a méltóságos úr. Azért, mert nem olvas B. M. pajtást, és legfőképpen meg, mert nincsen neki ehhöz moslékja. Összefoglalva tehát, még egyszer kijelenthető, hogy hősünk valóban lingambuksi. Tessenek ezt lefordítani kocsmai nyelvre, és minden kiderül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum