Blood, Sweat & Tears – Az olimpiai csata

Az olimpia akarása új szintre emelkedett, miután a Momentum színre lépett, a népek pedig sorban állnak a standoknál – már amelyiket nem rúgta szét valamely nemzeti talajrészeg polgártárs -, hogy szignózzanak, a harc tehát úgy kezdődött el, hogy voltaképp abba sem maradt. Szépen, sorban színre lépnek a Fidesz-kampányrendezvények biodíszletei, most épp Rost Andrea művésznő, aki egyébként olimpiai nagykövet, és ez a hivatal megköveteli, hogy szakértője legyen a testi nevelésnek is.

Nagy idők nem nagy embereket kívánnak már, ez a kiváltság kizárólag Svejket illeti meg, minálunk elégségesek a hatalmas szavak is, amiből a nemzeti oldal nem szenved hiányt. Rost művésznőt megszállta a szentlélek, tárcsázta hát az MTI-t, hogy gondolatait megossza a nagyvilággal, és erőt adjon az olimpia akarásához minden olyan honfitárs számára, aki amúgy szabadidejében imaláncot szervez a nemzet jótevőjének lelki üdvéért, mondjuk. Így válik szakrális csatatérré az egész nyüves ország.

Annak idején, amikor Churchill harcba hívta a briteket, ezt találta mondani: “Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” Ezt a tempót irigyelte el Rost művésznő, midőn így nyilatkozott: „Ha egy kisebb ország adhat otthont egy ilyen eseménynek, az a lakosság véréből, odaadásából, büszkeségéből születik meg.” Ebből az következik, hogy a Momentum, és mindenki, aki aláírásával befekszik neki, minimum hazaáruló, mert nem adja a vérét, nem adja oda magát, sőt, még csak nem is büszke.

Összefoglaló néven sorosbérenc álcivil, aki még Trump úr ovális irodabéli arany függönyeinek is képtelen felhőtlenül örülni. Ezen túl még azt is óhajtja, hogy a felnövekvő generáció ne legyen pirospozsgás és stramm, hanem valami drogos, csámpás bölcsész, akivel egyfolytában csak a baj van, mert mindig csak gondol, pedig nem is Micimackó. Rost művésznő egy laza gondolati salto mortaléval egy kalap alá vonja a sportot és a művészeteket, amiből az az idea fakad a nemzeti érzelműek tudatában, ha nem lesz olimpia, akkor ledózerolják az operaházat.

Mert ezektől az is kitelik. Még továbbá az is kiderül nagykövet asszony eszmefuttatásából, hogy az olimpia nem egyéb, mint a jövő testnevelés óráinak záloga, mert: „Hozzájárulna továbbá a jövő generációjának az egészségéhez is azáltal, hogy az olimpia megrendezése után elérhetővé válnának a tárgyi feltételek, a különböző sportlétesítmények, ahol edzéseket lehet tartani és mindez beépülhetne a hétköznapokba.” Akár a stadionok, azokban is már az ingyenebéden kerekedett kölkök ugrálnak, ledolgozni a menza kalóriáit.

Itt tartunk most a magyarországi csatában. Viszont becsüljük meg a momentumosokat, akiket – ha már churchilli párhuzamot vontunk – így jellemezhetnénk: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Viszont erőteljes kíváncsisággal várom, mi lesz ebből az egészből. Pár napja megemlítettem, hogy elő fog kerülni az aktivisták rokonsága is, mint a jegyszedő anyjának malomtulajdonos kulák szeretője, s lőn.

Most is látni vélem a jövendőt, amelyben megszólal majd Pataky Attila az UFO-któl ihletve, és az összes többi díszlet is onnan a tribünről, veszélyben érezve a hazát, és nem utolsó sorban egyetlen csillagukat. A téboly tehát teljes bizonyossággal fokozódik az elkövetkező napokban, és kiderül, Rost művésznő sajátos gondolkodásával egyáltalán nincs magában, az új egység bőséggel mutatja majd az egyedül üdvözítő utat. Ami most történt: „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De, talán, a kezdet vége.” Ezt is Winston mondta El-Alamein után. Ennek annyi köze van ehhez az egészhez, mint Rost művésznőnek a kalapácsvetéshez, viszont rohadt jól hangzik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!