Amikor anyám combnyaktörést szenvedett, és az operáció után három nappal hazazavarták a kórházból, akkor iszonyúan munkás napok következtek, huszonnégy órás szolgálattal. Tisztára csecsemő volt, etetni kellett, vécére támogatni, rosszabb esetben kipucolni a pucolni valóból, ágyban igazgatni, ilyenek. Így teltek el nagyon hosszú hetek, míg bele nem halt a kórházban összeszedett fertőzésbe. De addig ott voltam neki, ami amúgy csekély vigasz.
Viszont nem mindenkinek áll rendelkezésre az ötven éves mamlasz fia, sőt, úgy vélhető, a többségnek nincsen ilyenje kéznél. Az emberséges állam az ő számukra biztosítja a házi segítségnyújtást, amelynek az a lényege, hogy a rászoruló ember továbbra is önállóan, a saját otthonában élhessen, és ott kapjon segítséget a mindennapi feladatok elvégzéséhez, így például bevásárláshoz, csekkfeladáshoz, takarításhoz, mosakodáshoz, öltözködéshez, étkezéshez.
Az embertelen állam pedig ezt nyirbálja meg, mint ez a miénk is, hiszen az új év, új remények szellemében megszigorította ezt a szolgáltatást. Eddig minimum egy, legfeljebb napi négy óra otthoni gondozásra lehetett jogosultságot szerezni, az ellátott egészségi állapotának súlyosságától függően. Januártól azonban törlik az ellátotti szerződésekből, hogy kinek hány órányi gondozásra van szüksége.
Ezzel pedig éppen a legrosszabb állapotban lévő idősek kerülhetnek bajba, hiszen nekik eddig nem egy-két, hanem napi három-négy óra gondozás járt, a jövőben azonban csupán annyit rögzítenek a velük kötött szerződésekben, hogy kapnak majd ellátást, ám azt, hogy milyen időtartamút, már nem. Így könnyen előfordulhat, hogy a gondozókra több beteget osztanak a szolgáltatók, mint eddig.
De, hogy lássuk, hol is élünk, a módosítás azt is tartalmazza, hogy ezentúl díjazás ellenében gyakorlatilag állapottól függetlenül igénybe lehet majd venni az önkormányzatok által kötelezően működtetett, eddig csak a rászorulóknak járó házi segítségnyújtást. Ergo, ha ezt lefordítjuk a mindennapokra, aki meg tudja venni, annak kinyalják a valagát, aki nem, hömbölöghet a szarban napestig.
Akinek nincsen semmije, annyit is ér. Ez a lázári axióma ültetődik át a gyakorlatba, s ha az elméletet sikerül tovább fejleszteni, akkor előbb-utóbb kialakítják az állami „büdös” intézményét (Sánta F.: Sokan voltunk), ahová a haszontalan, dologtalan idős példányok kigyalogolhatnak, hogy ne rontsák a munka alapú társadalom levegőjét. Ezt az egészet fölösleges is tovább ragozni, inkább örvendezzünk!
Például annak, hogy a tengelic lett az év madara kies honunkban – szoros versenyben megelőzve az erdei fülesbaglyot és a házi verebet -, és hamarosan megjelenik az ajánlás, amivel a lakosság, a közterületi zöldfelületeket kezelő állami és önkormányzati szervezetek, cégek segíthetik a fészkelőállomány védelmét – különösen a lakott területeken. Mert jónak lenni jó. Viszont el lehetne gondolkozni a tengelic vs nyugdíjas dichotómián, hogy az utóbbi milyen védelemre szorul. Különösen lakott területeken.
Vélemény, hozzászólás?