„Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam.”
(JA)
Ki gondolta, ki gondolhatta volna, hogy ma andalodva, mint ártatlan gyermekkorra, úgy emlékezünk arra a tévétörténeti csodára, amikor a jámbor arcú Grespik László kenyérrel hajigálódott élő adásban. Mindez 2000-ben történt, most pedig meghalt a magyarságkutató, különösen homályos, egészen sajátos alak. Voltaképp a mélységes mélyből ez juttatta eszembe, hogy máma mi is folyik a dzsungelben, hogy hogyan sprickol a vér.
Ha ezt a médiaévet röviden foglalhatnók össze, akkor ennyi volna: a legolvasottabb politikai napilapot megszüntették, a leghallgatottabb rádióműsort bezárták, a legolvasottabb portál és az egyik legnézettebb csatorna heti rendszerességgel végez karaktergyilkosságokat. Grespik meghalt, a stúdióban nem kenyérrel szórakoznak, hanem kegyetlen arcú párthuszárok mondják a képünkbe szenvtelen hazugságaikat.
Milyen rövid is az emlékezet. Belegondoltál abba nyájas olvasó, hogy húsz éve még nem volt RTL Klub? M1 volt, M2 meg Duna. Ma pedig a te pénzedből veszi meg a hollywoodi mikulás a TV2-őt, hogy a nagyiparban, futószalagon gyártott – hm – igazság pótlékot tolják a választópolgár képibe, meghamisítva múltat, jelent és jövendőt, hogy Orwell szuszakodva forgolódik a sírjában, és kéri a receptet? Na, ugyehogy nem. Hát ezért siratom én Grespiket, aki a maga ostobaságában még az őszinteség csíráját hordozta.
Illetve hát nem az idióta ügyvédet zokogom én, hanem a korát, amely minden aljassága ellenére – visszatekintve innen az üszkös romok alól – mégis csak kies szigetnek tűnik. Egyébként, mint annyi mindent, ezt is a rendszerváltók kúrták el, de nagyon. 1989. augusztus 24-én tört ki a médiaháború, amikor a jámbor alakok megfogalmazták – akárha kiscserkészek – az alapelveiket, mert annyira új volt a világ, hogy még hittek a szavak erejében, és úgy vélték, létezhet pártatlan tájékoztatás. Ilyesmiket óhajtottak kőbe vésni a kis naivak:
„A Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió – mint nemzeti közszolgálati intézmények – biztosítják, hogy pártatlanul ismertetik a magyar politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat. Egyenrangúként kezelik a különböző politikai erőknek, ezek képviselőinek fellépéseit és állásfoglalásait. Azonos feltételek között érvényesítik a pártok és szervezetek válaszadási lehetőségét, egyszersmind érvényre juttatják azt a tájékoztatási és szerkesztési alapelvet, hogy az egyes megnyilatkozások és álláspontok ismertetése tartalmazza eredetüket, hátterüket és egymásra vonatkozásukat. Az intézmények munkatársai munkájukban nem érvényesítik pártpolitikai elkötelezettségüket.”
Ezt az álmot fogadta el az ellenzéki kerekasztal, majd rögtön el is kezdődött az ágyúzás a közszolgálat birtoklásáért, és Antall József, akármennyire is egy utolsó dzsentri volt, mégis csak úriember módjára vívta a csatáját. Viszont ma már csata sincs. Odáig jutottunk a történetben, hogy mint valami evidenciát vesszük tudomásul: ez az egész Orbáné és bandájáé, sőt, az ingerküszöbünk úgy eltorzult, hogy már nem is érdekel. Közszolgálatról szó sincs, arról van szó, hogy a naiv alapelvekkel szemben nem az a követelmény, hogy a munkatárs „ne érvényesítse pártpolitikai elkötelezettségét”, sokkal inkább feltétel annak megléte, és módszeres alkalmazása.
De ezt már számtalanszor eljajongta mindenki, és azt is, hogy már mindennek vége van. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az ember megengedően emlékezik Grespikre, aki lehetett akármilyen fura és gondolkozásában ellenszenves alak, be kell látnunk, hogy mégis csak egy reflektív ember volt, saját identitással, saját véleménnyel, és ez nem semmi, ha mai szemmel belegondolunk. Ezek a mostaniak gépek voltaképp, akik visszaokádják, amit a pártközpontban beléjük töltöttek, így dresszírozzák azt a két és fél milliót, aki feltétel nélkül hisz bennük, és így hazudnak a maradéknak. Végünk van, azt hiszem. Mondtam valami újat? Nem. El kellett mondanom? Igen. Talán találtam egy újszülöttet.
Vélemény, hozzászólás?