2006. április 5-e nevezetes nap volt a Magyar Köztársaság történetében. Mint tudvalévő, ez volt az utolsó alkalom, hogy Orbán Viktor a nyilvánosság előtt leült beszélgetni-vitatkozni valakivel – nevezetesen az azóta patásördöggé avanzsáló Gyurcsány Ferenccel –, és meglehetősen rosszul jött ki a diskurzusból.
Elég öreg vagyok, viszont annyira még nem likacsos az agyam, hogy ne emlékeznék rá, már akkor sem beszélgetett, se nem vitatkozott, hanem, amikor nála volt a pofázás joga, belefordult a kamerába, és kinyilatkoztatott. Viszont akkor még volt annyi józan belátás a választópolgárban, hogy elhajtsa őt a jó francba.
Azóta ez a képesség kiveszett a magyar alattvalóból – mármint a gondolkodás áldása és átka -, mint ahogyan már köztársaság sincsen. Sőt, azóta Orbán senki emberfiával nem ül le egy asztalhoz, aki kérdéseket tehetne föl neki, még az Országgyűlésben sem válaszol semmire, hanem csak mondja a maga fixációit, mint szerte a nagyvilágban mindenütt.
Álmodott egy világot magának, és ott áll a kapui előtt, mint azt az egyik udvari bohóca, amikor még nem volt ufológus, hanem csak miskolci proligyerek, megdanászta. Azóta egyfolytában álmodik ez a mi jótevőnk, és ebből fakadóan – az álmok természetének megfelelően – egészen szürreális világban leledzik, és kirángatni belőle immár nem lehet.
És nem beszélget, nem vitatkozik senkivel sem. Gyurcsány azzal a tévés vitával akkora gyerekkori traumát generált benne, hogy azon egyik szakállas zsidó – sem Freud, sem Jézus – segíteni már nem képes. Lehetne ez az ő egyéni szociális problémája, viszont egy olyan országot vezet ebben az elvarázsolt állapotban, amelyben pedig mi ücsörgünk. És ez a baj.
Most éppen Vona Gábor – épp Orbán édes gyermeke, aki momentán apagyilkosságra készül – nem volt tisztában azzal, hol is él, és meggondolatlan módon nyilvános vitára invitálta őt, valamint az MSZP-s – hogy ezt hogy? – Molnár Gyulát. Vona szerint civilizált országokban egy ilyen jelentős esemény előtt a pártok vezetői ütköztetni szokták álláspontjukat.
Hogy Vona mit tart civilizált országnak a maga részéről, arról ugyan van halovány sejtésünk, ám az biztos, hogy az ő elgondolása szerinti civilizáció nem esik egybe a sajátunkkal. Meg persze ez sem, amit Orbán kreált, így hát, ki nem szarja le, hogy a vita elmaradt, mert természetesen elmaradt. Azért Vona kapott egy választ, igaz, nem a megközelíthetetlen embertől.
„A miniszterelnök nemzeti és nem pártügynek tartja a kvótanépszavazást, ezért nem vesz részt pártvitákban, hanem azt várja a felelősen gondolkodó politikai erőktől, hogy a referendumon való részvételre buzdítsák az embereket.” – közölte Havasi Bertalan, Orbán sajtófőnöke.
Viszont ezen az egészen nem árt elgondolkozni, mert mintha épp ellenkező előjelű lenne a dolog. Mármint, hogy pártviták tényleg nem tartoznak a nyilvánosságra, a nemzetiek meg azért csak-csak, ha mondjuk én magamat a nemzet részének tartom, amiben az elmúlt évek történései alapján nem vagyok egészen biztos.
A dolog úgy fest tehát, hogy a nemzet ügyeit Orbán eldönti, és kuss. Mintha Virág elvtársat hallanánk: „…Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?…Nincs homok? Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…”
Valahogyan így, de fölidézhetnénk egy másik klasszikust is, aki XIV. Lajos névre hallgatott, és ezt mondta volna lovaglóostorral a kezében: „Az állam én vagyok.” A dokumentumok szerint ilyet nem tett, de az bizonyos, hogy senkinek sem hagyott beleszólást a kormányzásba, a Fronde idején sok bajt okozó nemesség hangadóit pedig kegydíjakkal udvarába csábította, hogy politika helyett fényűző mulatságokkal foglalkozzanak. Éppen itt tartunk, elvtársak, de azért iramodjatok ikszelni!
Vélemény, hozzászólás?