A jámbor, jóllakott és dagadt óvodás lelkületével rendelkező Európai Unió most kezd rádöbbenni arra, amit a sokkal éleslátóbb Váncsa István már 2002-ben tudott. Így föstötte le ugyanis a Nyugat és az Orbánból egyre inkább előtörő keleti nomád vadember bonyolult találkozását és kapcsolatát:
„…Befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik…”
Most azon panaszolkodnak az uniós a széplelkek, hogy ahol a magyar miniszterelnök megérzi a hatalmi vákuumot – lyukat észlel úgymond -, oda egyből benyomul. Ez történik most Európában, ahol ez a drága ember a véleményvezér szerepére pályázik.
Úgy mondják ezt nekünk, akik már a kezdetek óta élünk vele egy háztartásban, mintha valami nóvum lenne, pedig elég lett volna minderről továbbképzésre járni Torgyán Paprikajánoshoz, vagy Dávid Nemértekafutballhoz.
Most éppen Merkel nem jön mihozzánk, mert Orbán a zongorával vacakol. Ott tart immár a rózsás viszony, hogy a kancellárnak nehéz lett volna eladnia Németországban, hogy miért jön vendégségbe az „ősellenségéhez”. Berlinben ugyanis súlyos aggodalmat vált ki, hogy Orbán egy amúgy is kényes időszakban újabb árkokat ás az EU-n belül.
Ha mindehhez hozzátesszük a degenerált Sancho Panza, a külügyminiszterként eufemizált Szijártó egyre inkább ámokfutássá váló fungálását, akkor a kör teljesen bezárul, és újólag vissza kell utalnunk Váncsa jósdájához, mert most is épp ez van:
„…Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő…”
Hogy mért tartunk itt, az megér egy miatyánkot legalább. Orbán szemére vetik minduntalan, hogy folyamatosan váltogatja a színeit, akárha kaméleon, holott, lófaszt, mama, hogy a másik klasszikust, Gyurcsányt idézzük.
Orbán egyáltalán nem váltogatja a színeit, ő csak lukakat lát, amelyekbe benyomulva kielégítheti hatalmi tébolyát. Semmi egyébről nincsen itten szó. 1994-ben kezdődött ez a lukra futás, amikor az MDF földbe lett döngölve, a hullájára pedig pirosló arccal és piros zászlókkal hágott fel aviktor.
Olyannyira, hogy 1995-től már Fidesz – Magyar Polgári Párt lett a kiscserkészek friss neve. Rövid uralkodás után 2002-ben vereséget szenvedett, persze előtte még ez volt: „Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.” Torgyán azóta is árulja a cseresznyét Chilében.
Újabb lukat észlelve a vereség után jött az „Egy a tábor, egy a zászló”, meg a polgári körök, amelyből, mint fatörzsből gyönge ága, kisarjadzott a Jobbik névre hallgató elsőáldozós alakulat. Ez újabb olyan vákuumot generált, amelyet be kölött foltozni sürgősen.
Forduljunk ismét Váncsához bizalommal, aki az új lukbetömés ámokfutását, a fordulat aljasságát ekképp ábrázolta: „Finom úriember ilyet nem tesz…hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott…”
Valahol ezen a tájékon jár most szeretett vezérünk, és az Unió bambán néz ki a fejéből, hogy ilyen frappáns képzavart illesszünk a dolgozatba. Ők még nem tudják, amit mi már nagyon rég, hogy ez csak egy nyamvadt futballista. Azok szoktak lukra futkosni. Illetve módosítok: lehetett volna futballista, vagy lehetett volna ember. Lehetett volna, mégsem az lett.
Vélemény, hozzászólás?