Napok végeláthatatlan sora telt el, amióta Béla a legújabb év visszafogott, ám mégis kudarcba forduló ünnepét megülte az ivóban, és éktelen fejfájásra, harangozásra meg arra ébredt, hogy az asztal alatt fekszik. A fröccsök ura sem járt sokkal jobban, amikor bűnbe esett, mert az elnök úr köszöntőjétől teljesen megbabonázva engedett a vodka csábításának, amit pedig sohasem szokott.
Egyszerre nyitották ki csipás szemeiket az éktelen kongatásra olyan állapotban, mint a vadnyugati hősök, csak a szalmaszálak hiányoztak a hajukból, de mégsem voltak ott a távoli tehénlegények között. Ezt biztosan tudták mind a ketten, és még csak hajnali tíz óra volt, ezért együtt szidták a bádogbánost, akinek biztosan nincsen lelke, de ha igen, akkor azt eladta zálogba, és nem a jobbik oldalnak. Így is volt, csak jól titkolta a reverendás.
Már a székeket rakosgatták, a szemetet söpörték, csendben beletörődve az előző este fáradalmai miatt rájuk mért büntetésbe, és úgy-ahogy kezdett megint kerekké válni a világ, amikor a tér túloldalán a mindenségbe engedte hangját a templom orgonája, a duplagyűrűsök pedig szokásos fejhangjukon rákezdtek a dicsőítő slágerekre. És ekkor a fröccsök urában megpattant valami. – Hát ennek már soha nem lesz vége, a kurva életbe? – Így szólalt meg belőle a szentlélek, csak nagyon hangosan.
Ordított a kocsmáros magunk közt szólván, és Béla félénken figyelte, mi történik vele, mert még sohasem látta ilyen állapotban a barátját, aki lassan teljesen elveszítette az eszét. Úgy, ahogy volt, egy szál pólóban állt ki a térre, ahol azt a csodát művelte, hogy csak eltátotta a száját, és dőlt belőle az átok, pedig nem is mozogtak az ajkai. Mindenféle szentek jöttek elő belőle, valamint az ország nagyjainak nevei igen illetlen szövegkörnyezetben, leggyakrabban Viktorozott teli torokból.
Világossá vált, hogy mindaz, ami most így belőle fölbuzog, már az idők kezdete óta gyülemlik, és nincs mit tenni, szabad folyást kell engedni az átkoknak, mielőtt teljesen fölzabálják a belsejét. Béla ezt értette, tudta, hogy nincs is mit tenni ellene, a falu apraja meg a nagyja azonban nem így gondolta. Az ablakokban borzas fejek jelentek meg, kicsik és nagyok olyan állapotban, ahogyan hőseink néztek ki pár perce az asztalok alól föltápászkodva.
Pár perc alatt teljes lett a káosz, a fröccsök ura tutult, az ablakokból ordítottak, hogy fogja be, így akkora lett a hangzavar, hogy a mise megint félbeszakadt. Már megint, alig egy hét alatt. A duplagyűrűsök és még néhány más bamba is az utcára tódult megnézni, hogy kit nyúznak, akkora lett a fölfordulás, hogy alig lehetett meghallani, amint a rendőrautó szirénázva megjelent. Ha viszont ott volt, ezúttal a kocsmárost vitte magával. Aztán minden elcsendesedett egy csapásra.
Az elvarázsoltak visszatértek dohos házukba dicsérni az ő urukat, az ablakok becsukódtak, hogy a nyűtt fejek a falak óvásában folytathassák megzökkent életüket, és Béla magára maradt. Nem esett kétségbe, tudta, hogy barátja hamarosan visszatér, viszont addig neki kellett a kocsma gondját viselnie, és tette is böcsülettel. Vigyorogva tekert maga köré egy kötényt, haját megegyenesítette, és mérte a bort, adagolta a feleseket a falu józanabb felének.
A fröccsök ura másnap délelőtt ért vissza az ő túrájáról, és mintha mi sem történt volna, közölte a láthatatlan hivatal döntését, aki onnan a messzeségből irányította a sorsukat, hogy ugyanazt kapta, mint a kisded imádását megzavaró Béla egy hete. Ezen röhögtek, hogy a szakrális botrány is csak annyit ér, mint a parasztok nyugalmának megzavarása. Végül is, igazságos – gondolták – mért lenne előbbre való egy szaros csecsemő, mint az inkontinens Malvin néni a budiban. Két hét múlva fölvették a munkát az ivó előtti téren.
A kocsma gondját valami unokatestvérre bízta a fröccsök ura, így minden akadály elhárult, hogy együtt hallgathassák a szerencsétlen polgármestert, aki nagy bajban volt. Már a hivatalos kettővel sem tudott mit kezdeni, erre a semmiből itt terem neki újabb két közmunkás. Gereblyét meg kiskapát is alig talált nekik a hivatalban, de ezen túl kellett lenni. Tudták ezt mindannyian, meg azt is, hogy ennek az egésznek semmi értelme sincsen, ennek megfelelően szólt a polgármester hangja remegve. – Hm, uraim, itt tegyék rendbe ezt a virágágyást, meg ott az árkot.
Ennyi volt az utasítás, és a szerencsétlen ember az univerzum súlyától görnyedve ügetett vissza a hivatalba. A fröccsök ura és brigádtársa, Béla élénken figyelték, hogy a másik kettő mire jut. Ők már gyakorlottak voltak. Körben haladtak a téren. Az első kapálgatott, lazította a földet, a másik poroszkált utána a gereblyével, és ezt úgy begyakorolták, hogy mire körbe értek, visszataposták az egészet, és újra neki lehetett látni. Ezt a módszert dolgozták ki hosszú hónapok alatt.
Egy ilyen kör négy órán át tartott, aztán jött az ebédszünet, majd a színmű második felvonása. A törzsdolgozók olyan unottan és szó nélkül csinálták ezt az egészet, akárha robotok volnának. Béla ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy odamenjen, és megtapogassa a sárga mellényt, vajon nem terminátor-e az egyik, a fröccsök ura alig tudta visszafogni. Fél napig így csodálkoztak, aztán ugyanezt a módszert alkalmazták az ároknál ők ketten, bűnösök.
Ebbe bele is lehetett volna őrülni, ha nem szórakoztatják egymást az időről szóló mindenféle tudásukkal, két kapavágás között szóba került Bergson, Hans Castorp, sőt, még Einstein is. A fröccsök ura egyszer épp a relativitás elméletéről szónokolt, amikor nagy izgalomtól ölelve, tőle szokatlanul, nap közben meg nem jelent a polgármester. – Ide a tér közepére uraim, szóval oda, ahol a szovjet hősi emlékmű volt, ássanak egy gödröt! – Mivel hülyén néztek rá most már mind a négyen, folytatta. – Megérkezett a kereszt.
Világos volt minden. Évek óta vonyítottak a faluban az öregek, hogy nem elég nekik a templom, meg az Isten egymagában, a szentháromságról akarnak szobrot a vörös csillagos építmény hűlt helyére, és most megkapták végre. Béla, a fröccsök ura meg a másik kettő lapátokat meg csákányt is kaptak nagy hirtelen, és napokig vájták az anyaföldet, hogy előkészítsék a terepet az újabb totemoszlopnak, ahogyan maguk közt becézték a falu készülő új látványosságát.
Mire elkészült a gödör, hőseink büntetése is letelt. – Még szerencse. – Jegyezte meg Béla. – Én ilyen állítgatásban részt nem vettem volna. – Ennyit mondott, és nem magyarázta el, miért. A fröccsök ura sejtette, ami az ünnepség alatt kiderült. Mert a keresztet villámgyorsan fölállították gépekkel, meg vagy tucat kőművessel, a főállású két sárga mellényes is csak a taknyát szívogatta álldogálva, így egy nap alatt megvolt minden.
Aztán a múlt vasárnap – valamilyen szentet kikeresett a bádogbános a naptárjából, hogy azért – föl is avatták. Béla és a fröccsök ura a légyszaros ablak mögül nézték a hazugságnak ezt a tobzódását. Autók érkeztek öltönyös emberekkel, akiket a környéken sem lehetett látni még sohasem, eljött maga a püspök is, meg mindenféle népek okoskodó, bamba képpel. Ceremóniáztak nagyon, a falusiak, mintha a kocsmáros újra tombolt volna a téren, úgy lafogtak az ablakokban, és mindent megült az ájtatos hazugság.
Amikor pedig a püspök megáldotta az új ökörséget, és a harangok is megszólaltak, Béla csöndesen, merengve mondta. – A kurva anyátokat, a rohadt kurva anyátokat. – A kocsmáros megszeppenve figyelte hősünket, már tudta, hogy ilyenkor hatalmas emlékek és indulatok horgadnak föl benne, és végül vagy elsírja magát, vagy vodkát kér. Csodálkozott, mert most egyik sem történt meg. Béla visszafordult az üvegtől, és hamis mosollyal kérdezte. – Na, hogyan is van az a téridő görbület? – Kortyolt egyet, és várakozón nézett a barátjára, aki tátott szájjal, mukkanni sem tudva figyelte a csodát.
Vélemény, hozzászólás?