Hozzánk szegődött a gyalázat

Mesélek mostan egy városról feleim abból az országból, amelyet magyarok laknak. Magyar disznók, Malvinok meg a Macska. Vagy már nem is igazán piros pöttyös valagú jószágok ők, ezt már – ha így zakatolnak tovább a dolgok a kisvasúti síneken, és tovább folyik a nemzeti kupleráj építése – az unokáik sem fogják megtudni, meglátni meg pláne, hogy soha.

Hogy szavaimat egymásba öltsem tehát. Ide, s tova itt, ahol a kurta malac túr, a leginkább ondolált farkú egyiknek teljesen elment az esze, sőt, ha jobban belegondolunk, soha nem is volt neki igazán. Így aztán Süvi, sőt, később egyenesen Napóleon vált belőle, hogy vinné el a Devla.

eztTörtént egyszer, hogy Napóleon – mert elfeledte bevenni a gyógyszereit -, meg legfőképp azért, hogy a többieket, Bandit, Rózsit és legfőképpen a tyúkokat meg a birkákat teljesen meghülyítse, úgy döntött: elmeséli, bemágiázza az éretlen agyú alattvalók reszketeg lelkébe, hogy más, idegenben született disznók el akarják venni a Bandi munkáját, nem utolsó sorban pedig föl akarják robbogatni a tyúkokat, miután jól megerőszakolgatják őket a hátsó udvarban, meg a filézett melleiket fogdossák.

Az egész nyamvadt baromfiudvart körbekeríttette vagdosós drótokkal, aztán terrort kiabált, holott egy rohadt idegen disznó nem járt arra. Hógolyóval, Süvivel, Minimus-szal, Pirosszemmel meg az Őrnaggyal megszavaztatta, hogy nem kérnek abból, miszerint Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be.

De ez sem volt elég, neki semmi sem volt elég. Küldötteket eresztett szerte országában aláírási ívekkel, miszerint az összes tyúk, kutya és birka egyetért az ő baromságával. És mivel ezek egyáltalán nem tudtak gondolkodni, sorban odatették a lábjegyüket a papírokra, és mint a központi harsona naponta ordította a hangszórókból, már százmillió – sőt, több – pata, kapirgáló láb és puha pracli szerepelt azokon a kurva papírokon.

gyalázatÉs itt kezdődik minden gyalázat. Az egyik városban, amelyet Steinamangernek neveztek, vagy egyenesen a Nyugat királynőjének boldogabb időben, szóval ebben a városban volt egy közgyűlés az állatok között. Mit ád isten, ebben is a disznófélék voltak alig túlsúlyban, olyasfajták, akik állandóan Napóleon valagát nyalták jódógukban, vagy csak azért, mert az stadiont meg minden kutyafaszát ígért nekik. Végül is, lényegtelen.

Ebben a közgyűlésben pedig megszavazták ugyanazt a dumát, amely az íveken szerepel, miszerint nehogymá Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be. Tökre ugyanazt a szöveget, így senki sem értette – aki még nem kapott trafikot, azok -, hogy erre mi a jó francnak volt szükség. A Macska szerint tán azért, hogy egy hét múlva ne rúgja valagba őket személyesen Napóleon maga, vagy, mert tényleg ennyire barmok.

Ez az utóbbi lett aztán az igaz. Kiderült abból, hogy volt ennek a városnak egy alapítványa hajdanvolt szelíd lelkű költőjószágról elnevezve. Nos, ennek élére olyan főszerkesztő alattvalót neveztek ki, aki az utóbbi időben azzal tűnt ki, hogy Mr. Pilkington kivégzéséről ábrándozott, és ezen – uram ne hagyj el! – a fél ország kiakadt, mondván, furcsa egy elképzelése van a világról a főszerkesztő alattvalónak. Olyan „der springt noch auf” beütésű.

És ez is megtörtént, pedig ezt még Napóleon sem rendelhette meg. Mindezek után a Macska megtörölte bajuszát, kiköpött, és a számítógép elé ült, ami működött még. Bár Napóleon arról ábrándozott, hogy kikapcsoltatja azt is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum