Itt a vagyonbevallások évadja, s hogy nincsen Isten, azt önmagában jelesen példázza, hogy ilyentájt nem nyílik meg a mennybolt. Nem nyitok vitát, Pelikán! Hogy mindezen ilyen szerencsésen túljutottunk, nézzük a sürejét!
Imhol egy miniszterelnök.
Mint az tudvalévő, a nép egyszerű gyermeke ő, ki csak neki él, érette, s általa. Lessünk be a dolgozószobába, ahol az asztali lámpa fényének ívében ül Ő. Ír, dolgozik. Ez a kép örök, nekünk – akik immár megettük penészes kenyerünk legjavát – ez villan be az olvasó könyvünkből lenines kiadásban.
Ez a jótét lélek, aki népes családja eltartásának gondját viseli még egész nemzete felemelkedése mellett, azon görnyed napra-nap, hogy neked jobb legyen háládatlan magyar, aki képtelen vagy megböcsülni őt. Lelked rajta! Ami keveset keres, azt számos gyermeke javára adja.
Ha nem jut mindenre, akkor madárlátta eleséget visz a krisnásoktól, vagy, ha nem, hát kisnyúl. Nincsen neki pénze szegénynek semmi se, autója se sincsen. A TEK-et köll kérnie – ha már úgyis ott vannak az utcájában -, hogy ugyan, vigyék már el a dógozóba, hogy megkereshesse a napi betevőt.
Lakása se nincsen neki, csak egy fél. Ha az Anikó néni egyszer végleg berág rá, mert hóttkokin esik haza a sok kisüstitől, amit azzal a drága vejével szopogatott, mert annak fussa, mer az a saját lábán áll, aztán utcára teszi szegényt, akkor baj lesz. Nagy baj.
Kénytelen lesz fölköltözni a Budavárába még félkész állapotban a nyirkos falak közé, hogy ott folytassa állhatatos munkáját, amelynek soha nem lesz vége. Ott írhat majd, mert mint nagy elődje, A.H., a föstő, ő is könyvkiadásból szerez valami mellékest, hogy meglegyen úgy-ahogy.
Féltő szívünk azonban remegve dobban. Vajh, mi sors jut néki, ha már nem bírja a magas hivatalt, dolgos ujjaiba görcs áll, és le kell tennie a lantot, hogy nyugodjék? Ne tudjátok azt a borzalmat emberek! Az utcára kerül ő népünk szégyenére, az lesz.
Aztán itt a szerző érzékeny ujjai alámerültek az éjjeli edénybe. És fölriadt.
Vélemény, hozzászólás?