Mesélek mostan egy városról feleim abból az országból, amelyet magyarok laknak. Magyar disznók, Malvinok meg a Macska. Vagy már nem is igazán piros pöttyös valagú jószágok ők, ezt már – ha így zakatolnak tovább a dolgok a kisvasúti síneken, és tovább folyik a nemzeti kupleráj építése – az unokáik sem fogják megtudni, meglátni meg pláne, hogy soha.
Hogy szavaimat egymásba öltsem tehát. Ide, s tova itt, ahol a kurta malac túr, a leginkább ondolált farkú egyiknek teljesen elment az esze, sőt, ha jobban belegondolunk, soha nem is volt neki igazán. Így aztán Süvi, sőt, később egyenesen Napóleon vált belőle, hogy vinné el a Devla.
Történt egyszer, hogy Napóleon – mert elfeledte bevenni a gyógyszereit -, meg legfőképp azért, hogy a többieket, Bandit, Rózsit és legfőképpen a tyúkokat meg a birkákat teljesen meghülyítse, úgy döntött: elmeséli, bemágiázza az éretlen agyú alattvalók reszketeg lelkébe, hogy más, idegenben született disznók el akarják venni a Bandi munkáját, nem utolsó sorban pedig föl akarják robbogatni a tyúkokat, miután jól megerőszakolgatják őket a hátsó udvarban, meg a filézett melleiket fogdossák.
Az egész nyamvadt baromfiudvart körbekeríttette vagdosós drótokkal, aztán terrort kiabált, holott egy rohadt idegen disznó nem járt arra. Hógolyóval, Süvivel, Minimus-szal, Pirosszemmel meg az Őrnaggyal megszavaztatta, hogy nem kérnek abból, miszerint Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be.
De ez sem volt elég, neki semmi sem volt elég. Küldötteket eresztett szerte országában aláírási ívekkel, miszerint az összes tyúk, kutya és birka egyetért az ő baromságával. És mivel ezek egyáltalán nem tudtak gondolkodni, sorban odatették a lábjegyüket a papírokra, és mint a központi harsona naponta ordította a hangszórókból, már százmillió – sőt, több – pata, kapirgáló láb és puha pracli szerepelt azokon a kurva papírokon.
És itt kezdődik minden gyalázat. Az egyik városban, amelyet Steinamangernek neveztek, vagy egyenesen a Nyugat királynőjének boldogabb időben, szóval ebben a városban volt egy közgyűlés az állatok között. Mit ád isten, ebben is a disznófélék voltak alig túlsúlyban, olyasfajták, akik állandóan Napóleon valagát nyalták jódógukban, vagy csak azért, mert az stadiont meg minden kutyafaszát ígért nekik. Végül is, lényegtelen.
Ebben a közgyűlésben pedig megszavazták ugyanazt a dumát, amely az íveken szerepel, miszerint nehogymá Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be. Tökre ugyanazt a szöveget, így senki sem értette – aki még nem kapott trafikot, azok -, hogy erre mi a jó francnak volt szükség. A Macska szerint tán azért, hogy egy hét múlva ne rúgja valagba őket személyesen Napóleon maga, vagy, mert tényleg ennyire barmok.
Ez az utóbbi lett aztán az igaz. Kiderült abból, hogy volt ennek a városnak egy alapítványa hajdanvolt szelíd lelkű költőjószágról elnevezve. Nos, ennek élére olyan főszerkesztő alattvalót neveztek ki, aki az utóbbi időben azzal tűnt ki, hogy Mr. Pilkington kivégzéséről ábrándozott, és ezen – uram ne hagyj el! – a fél ország kiakadt, mondván, furcsa egy elképzelése van a világról a főszerkesztő alattvalónak. Olyan „der springt noch auf” beütésű.
És ez is megtörtént, pedig ezt még Napóleon sem rendelhette meg. Mindezek után a Macska megtörölte bajuszát, kiköpött, és a számítógép elé ült, ami működött még. Bár Napóleon arról ábrándozott, hogy kikapcsoltatja azt is.
Vélemény, hozzászólás?