Túláradó örömmel jelentem az egérlyukból, hogy egyelőre még nem ment el teljesen az eszem. Pedig valljuk be, egyetlenünk, az ő drágalátos csapata és az általuk kitenyésztett rendszer mindent megtesz azért, hogy a katatón skizofrénia áldott állapotába süppedjen a jómunkásember. Próbáltam a sarokba guggolni, de fájnak a rohadt térdeim. Nézek tehát ki a fejemből csöndesen.
A hatalom és az ő mámora egészen elképesztő dolgokat bír csinálni az egyszerű asszony gyerekével, ha totálisan beleájul az illiberállis ganajba. Ezeket a mieinket olyannyira magáévá tette a ribanc, hogy már többször kellett fölmosdatni őket, de csipás szemük nem képes meglátni a valóságot, amely – valljuk be – igen-igen nehéz föladat. Ha anyuka kicsi fia hermetikusan el van zárva a VV-től, akkor belemerevedik a hülyeségbe, ezek pedig így jártak.
Elmesélem hát huszonnégy óra történéseit, azt, hogy mit láthatott a bandavezér a függöny mögül, ahová elrejtezett, nehogy szóba kelljen állni mindenféle komcsikkal a parlamentbe benne. Tehet ő arról, hogy szeret kukucskálni? Egyáltalán nem felelős ő ezért, még gyermekkorában az avas szagú parasztudvaron játszotta a bújócskát, aztán úgy maradt, már tavaly is egy fenyőfa mögé rejtezett őszinte degeneráltjai legnagyobb örömére.
De míg akkor csupán az egyre jobban a saját lábára álló családját kukkolta a fénylő gömbök mögül, most a törvénygyárat figyelte, mire is mennek ezek nélküle. Ugyanarra, mintha maga vezényelné a tébolyt. Nem igazán van rá szükség, kitartó szelektálással elérte azt az idilli állapotot, hogy a sameszek igyekeznek túlszárnyalni őt. Mint Aureliano Buendia ezredest a katonái, akik, amikor ő maga még ki sem mondta, amit gondolt, már végre is hajtották, csak még eszelősebben, mint azt az ezredes elképzelte volna.
Ennek az egész delírnek, amelybe belemerevedett az ország, nem a futball, hanem annak kisöccse, a futsal a bemutató terme. Ezt a sportágat űzi a mi tarajosunk, aki külügyminiszterséget nyert a játékgépen Vajnánál, s ha nem épp más országok külügyéreit hajtja el a jó francba, akkor a poros parkettán rohangászik. Igaz, csak a másodosztályban, ám mindez nem zavarja meg a király televízióját abban, hogy közvetítse a magával ragadó produktumot mint sporteseményt.
Ezzel azonban több döglegyet is üt egyetlen mozdulattal. Az óvatlan néző, aki volt esetleg oly barom, hogy ezt bámulja a dobozban, még hallhatja, amint a hangosan pofázó beleordítja a mikrofonba, hogy a szünetben ne csak a sört vedelje a lelkes publikum, hanem azzal a lendülettel írják is alá a jótét lelkek a rettegés és gyűlölet íveit a terrorista-migráncsmocsadékok ellen. Valljuk be csöndben, hogy ilyen azért nem sok országban történik a Föld nevű bolygón, de nekünk ez is sikerült.
Hiába, ha olyan hoppmesterek vannak a szütyőben, mint az Árpi, aki meg mindeközben Ibizán passogott guvadt szemekkel egy egész ország örömére, minden megtörténhet, és mint kitetszik, meg is történik. A legváratlanabb abszurdok, amelyekben a bolond beszéd ellenére van rendszer, ami egy kimondott irányba mutat csupán, lerabolni az utolsó gombot is a hulláról, amelyek magunk volnánk így mereven. Mindezt látom én csuklyás szemeimmel, és azon merengek csupán, mikor válik belőlem Ézsaiás.
De addig dúdolok: „Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél/ Egy néhány hírfoszlányt hoz fülünkbe a szél/ Játsszuk azt, hogy félünk megint/ Játsszuk azt, hogy játszunk megint./ Hogy az időre hályog tapadt/ Hogy a tangó divat”
Vélemény, hozzászólás?