Miközben a világ éppen szétszakad – és ez a pokol újra csak törvénykezésre készteti, mint egyedüli fegyverre kormányzó erőinket -, amely törvényben értelemszerűen jelennek meg a mi első emberünk szavai, itt van nekünk még ez a drágalátos futballmeccs is. Ezzel sem ártana azért valamit kezdeni.
Most nemzetietlen leszek, s magamra vonom népem haragját, amikor azt vizionálom, hogy annyira azért nem kellene elszállni attól, hogy egy pótvizsgán a mi fiaink teljesítettek egy föladatot, és a második osztályba léphetnek néhány évtized múltán. Most épp eufóriában lebeg az ország, holott a magyar láblabda egy csöppet sem lett jobb.
Csupán két német – és most megint megköveznek – rendbe rakta néhány meccsre a kirakatot, ám attól a trágya nem múlt el egy csöppet sem az egész felépítményből. A valami isteni szerencse folytán megtalált magyar anyanyelvű Dárdai legalább annyira német, mint azt utódjaként kinevezett Storck, az ősmagyar Pintérrel meg láttuk, mire mentünk.
És mindezt csak mellékesen jegyzem meg. Most mindenesetre az arra illetékesek éppen úsztatják a koronát a Dunán, és totális a haligali, az egyetlen ember, akinek a legjobban jött ez az egész, a mi prime ministerünk meg persze, hogy kihasználja az alkalmat, és egész ámokfutásának igazolását látja a történésekben.
Mindezt pedig a maga módján adja népe tudtára, amikor csak annyit böfög bele a kibertérbe, hogy: Na, ugye! Ebben benne van az egész mókus, az ő összes habitusával, leereszkedő gőgjével, hogy aszondja: na, parasztok, ugattatok, de én megcsináltam nektek. Aztán egy lófaszt, mama. Ez az két utóbbi meccs nem ért meg pár százmilliárdot.
S főleg azért nem, mert mint föntebb volt alkalmam kifejteni, a felépített stadionoknak, sem a felcsúti kisvasútnak semmi, de semmi köze nincsen ehhez az eredményhez, amelyet most világra szóló diadalként föstenek le nekünk, holott nem az. Ráadásul a mindennapokban, amelyek azért jobban meghatározzák az ember életét, mint a festett rózsaszín, semmi sem változott.
Az ezerötszázas átlag nézőszámmal futó bajnokság nívója éppúgy nem, mint játékosaink tudása, akik egy ihletett pillanatban véghezvittek valamit, aminek semmi köze a világra szóló diadalhoz. Csupán kidugták a fejüket a mocsárból. S ha most ez felhatalmazást ad újabb százmilliárdok elkúrásához, akkor még rosszul is jöttünk ki a dologból, de ne legyen igazam. Viszont most indulok a bitófa alá.
Vélemény, hozzászólás?