Akinek ebben az őskáoszban – amely mint valami vörösiszap elöntötte hajdan szebb napokat megélt országunkat – megmaradt még valami a józan eszéből, nem sok jót jövendölünk, hamarosan bizonyára elveszíti azt, csak a sorát kell kivárni. Ép lélekkel bajos lesz kikecmeregni arról a zárt osztályról, ahová a kollégisták és folyományaik gyömöszkölik a keményen dolgozó jómunkásembert, hogy átvegyük a szintén a szellemi Olümposzon egyensúlyozó Sándorvagyok frappáns terminológiáját. És még svájci sipkát is öltünk felhőtlen gyönyöreink közepette.
Ömlik a szellemi egytálétel a nyolcvanmilliárdos médiaszerű képződményből, a sajtómunkásoknak már nem nagyon kell Lomnicit retusálniuk, felkentjeinek saját forrásból oldják meg a valóság újraértelmezését, és még csak nem is erőlködnek. Itt van mindjárt nekünk maga Bakondi György, aki havi egymillióért vezeti be a nemzetet egy párhuzamos valóságba. Még szeptember közepén nem esett nehezére vizionálni ezt meg azt, és mi is kérünk abból a gombából, amit elmajszolt, hogy jobban érezzük magunkat. Fölhorgadt akkor a katasztrófák hajdani védője, és példátlannak nevezte, hogy mintegy ezer migráns vasúton, felfegyverzett horvát rendőrök kíséretében, kopogtatás nélkül érkezett Magyarországra.
Pöttyös gombás delírje arról szólt, hogy a mozdonyvezető őrizetbe vétele mellett lefoglalták a vonatot, a negyven horvát rendőrt pedig lefegyverezték. A katasztrófás ember megmondását az állítólagos lefegyverzésről már egy másnapi rendőrségi közlemény is cáfolta, most pedig Pintér Olajos Sándor belügyi tótumfaktum írásbeli válaszban erősítette ezt meg az ország sárgába hajló házában. És mégsem akadt egyetlen manus sem, aki azt mondta volna, hogy tán el kéne húzni a jó francba az ilyen alakoknak. Miért is került volna, amikor a zöme ugyanabban a kényszerzubbonyban táncol, mert meg akar felelni a szifilisztől megbambult prefasiszta Nietzschének. Igaz, ők ilyenekről nem tudnak.
Jelek már voltak árvizek idején, édes emlék ez is. „Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ: – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter? – Onnan? Igen! – feleli Bakondi.” Hát nem délibábos Hortobágy atyáink nívója? Ők vezetnek minket most a vérzivatarban.
Aztán, hogy még jobban kinyissuk a pofonládát, idézzük ide a friss frakcóvezető Kósa Laja nívóját is, aki új adónemekről fejtette ki hajdan gondolatait, ekképp: „Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.” Mitagadás, ott van a szeren. Ezért mondom, nehéz lesz ebben a közegben józannak maradni. S ha ehhez hozzácsapjuk még, hogy a friss propaganda-miniszter – a Rogán – nemzeti konzultációs központról szövöget omló álmokat, ahol sándorvagyokok fejtik ki majd cáfolhatatlan igazságaikat, végképp csak egy marad: káromkodunk és fütyörészünk, végül kunfajta nagyszemű legények leszünk. Kínzottjai a méla vágynak.
Vélemény, hozzászólás?