Úgy vonul végig a degeneráltság sivatagos hazánkon, mint egy jókedélyű homokvihar. Amióta a NER-ben élünk, csökkent értelműnek lenni nem terhelt állapot, egyenesen követelmény, sőt, ihletett pillanatokban gyümölcsöző befektetés. Voltaképp ez a jövő, így képzeli a rezsim, amely tudást nem igazán akar adni a rabszolgáknak, nevelést, mindennapos tornázást és permanens nótázást viszont igen, tizenhat éves korig. Aztán jöhet az árkok vakarászása közmunkában.
Az elbutítás első eredményei már mutatkoznak. Ahogyan a józanul gondolkozók java része menekült lesz Londonban, úgy üli torát egyre markánsabban a kerítéseken belül a demencia. Ferenc pápa nem jön el mihozzánk. A város, ahol élek, Szent Mártonba ájult bele, jövőre egy egész évet szentel neki, mert a legendárium szerint itt bujkált a későbbi tours-i püspök a disznóólban. Mindez az élmény elég az egyháznak, hogy csinn bumm cirkuszt celebráljon, ami előadáshoz az állam nyolcmilliárd forintot ad, ha már kenyeret nem tud.
Nem leplezetten azzal a szándékkal fektet a pörformanszba az elnyomó alakulat, hogy a katolikus, meg az azon kívüli világ ide figyeljen. Ehhöz akarták megnyerni Jézus földi helytartóját díszletnek, ő meg beleköpött a levesbe, mert nem akar drótkerítésen belülre kerülni, inkább simogat a trónusnál kéretlenül megjelenő gyermekbuksikat, mint emlékezhetünk. A mi, testnevelésen szocializálódott jó katolikusaink emiatt kitagadnák őt az egyház kebeléből. Embernek lenni ebben a közegben felér egy istentagadással.
Szemlézgetem, olvasgatom a csökkent tudatú kommentelőket az ügy kapcsán, akik elsöprő többséggel fogalmazzák meg az ítéletet, amelynek sommázata: Ferenc örüljön, hogy még nem rúgták ki a Vatikánból. Ez megy itt, így iramlanak örök éjszakák, amelyet alakítgat nem csak egyetlenünk, hanem a szintén degenerált magyar szolgalelkű püspöki kar is. Szítják a tüzet lankadatlanul, áldoznak a hülyék oltárán, hacsak nem a misebor volt éppen sok. Ezt kell tételeznünk ugyanis egynémely megnyilvánulás után.
Ferenc még régebben felszólította a magyar plébániákat, hogy fogadjanak be egy-egy menekült családot, a mi lilaruhásaink pedig fölemelték középső ujjukat, és magasra tartották. Mondogatják azt a mantrát, amelyet pénteken reggel a Kossuth rádióban hallhatni. Az is egy mise a maga módján a hívőknek, s mint kitetszik, papjaink, legalábbis azok, akik a létrán följebb ücsörögve zabálják a bélszínt, a világi hatalomnak hódolnak inkább. Például Kiss-Rigó László szegedi püspök úgy nyilatkozott: Ferenc pápának fogalma sincs a magyar helyzetről, itt nem bevándorlás, hanem invázió zajlik.
Egyetlenünk se mondhatta volna szebben, de hát mit is tehetnénk az ordításon kívül? Nem sokat. Ez maradt mára, meg az Ottó, a TóthOttó. Gondolkodni egyáltalán nem kifizetődő foglalatosság minálunk. Míg az egyszerűek a primitívségbe ájulnak bele trombitaszóra mint a föntiekből kitetszik, a debilekből meg ügyvezetők lesznek, és ez nem vicc. Itt az új történet Jánosról, aki korlátozottan cselekvőképes, 2004 óta édesanyja gyámsága alatt áll. Egy 2011-es elmeorvosi szakértői vizsgálat szerint egy kenyér szerinte tízezer forint, ha pedig két tízezres a nyugdíja, akkor venne belőle egy kiló kenyeret.
Ez a férfi 2007-ben lett egy bt.-nek az ügyvezetője, amiért a korábbi tulajdonos tízmillió forintot ígért neki. Az ügyvezetőváltás után kötött vele hat szerződést – összesen negyvenegy millió forintért – a Fővárosi Vízművek leányvállalata, a Duna-Kút Kft., és nem tűnt fel, kivel tárgyal. A Fővárosi Vízművek – amelynek tulajdonosa tavaly óta a fővárosi önkormányzat – belső vizsgálatot is tartott, és mindent rendben találtak. A Duna-Kút állítja, nem tudták, hogy a férfi korlátozottan cselekvőképes, minden munkát elvégzett a bt., amit ki is fizettek. János vállalkozását pedig egy ismerős ajánlotta a figyelmükbe.
Most csak látszólag tértem el a tárgytól, mert kitetszik, hol vagyunk kénytelenek tengetni nyamvadt életünket. A szellemi egyszerűség sajátos íve mutatkozik meg országunk süllyedésében. Míg a látszólag normálisak kirúgatnák a pápát a Vatikánból akárha Répássy államtitkár volna a gépezetben, ezzel jelezve, hogy mennyire vannak otthon a világban, a ténylegesen debilisek ügyvezetők lesznek, és szerződnek a fővárossal. Most már minden belefér, a szétesés úgy gyorsul, ahogy tágul az univerzum, és lassan semmi sem marad. „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.”
Vélemény, hozzászólás?