A repülő nem kupak

Pintér Olajos Két Hét Alatt Rendet Teszünk Sándor nem győzött eléggé sunnyogni az ország gyűlésében. De hiába húzta be fülét-farkát, egyszer csak ki köllött böknie, amit amúgy is tudott mindenki: nyolcvanezer menekültet mindenféle regisztráció nélkül fuvaroztak a horvát határtól Hegyeshalomig. Itt aztán paskoltak egyet a valagukra, és mondták nekik, hogy menjenek Isten hírével.

Baj ez? Egyáltalán nem, ha a kezdetektől ezzel a fatalista hozzáállással viszonyult volna a problémához a mindenható állam, akkor nem lettek volna a budapesti tömegjelenetek, sem a röszkei csata. Azokat a játszmákat viszont le köllött játszani egyetlenünk miatt, aki, miután háromszázezer barmot beterelt az akolba, a jelek szerint átmenetileg lenyugodott. Az egész világot keblére ölelő buzgalmában ma már ott tart, hogy az Iszlámot dicséri, akárha az Urat.

jóFölteszem, ha a családban megszületne a hatodik kisded, színesítve a meglehetősen széles vallási palettát nem Iványi Gábort hívná keresztelkedni, hanem esetleg tán a félholdat vetítené az újszülöttre. Mindegy volna, kis idő teltével ezt is ugyanúgy megtagadhatná, mint a szakállas embert, mert ilyen apróságokra egyetlenünk nem sokat ad. De nagyon megszaladt velem a képzeletem, ugorgyunk, mondaná Pósalaki bácsi, és megtesszük.

Lázár miniszter pezsgőt készül bontani. A héten megérkezik a háromszázezredik bevándorló Magyarország határához. – Ezt ő mondta, és olyan hangsúllyal, mintha ez is a NER érdeme volna, és nem megtagadva a három betűs szó szellemét és nívóját rögvest nekilátott egyéb ökörségeket is pofázni. Úgy véli a vásárhelyi Donkihóte, az, hogy már nem a szerb, hanem a horvát határ felé mennek a migránsok, jelzi, hogy „Magyarország-ellenes szervezett akció” folyik.

Idáig szimplán degenerált, de ezt megszoktuk. Az alapvetés eztán következik, ím ígyen: Ha Horvátország nem tudja, vagy nem akarja regisztrálni a területén áthaladó menekülteket, akkor nem csak a schengeni, hanem az EU-tagságuk is megkérdőjeleződik. Értve vagyunk. Mondjuk, ezt nem ártana összevetni a mi saját belügyérünk által mondottakkal arról a nyolcvanezerről. Mindebből kitetszene, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné rongyánál, azaz, ha a horvátokat kívül szeretnénk tudni Európán, akkor magunkról is ezt tételezzük.

Nem ártana gondolkodni, mielőtt az ember nekilát pofázni, de ez nem feltétlen követelmény a fiúknál. Kósánál meg pláne nem. Emlékszünk, amikor arról delirált, hogy a menekültek mér nem röpcsivel közlekednek a nagyvilágban. Álma valóra vált, a Rynair kijelentette, hogy baszik ő a szabályokra, és nekilát szállítani a szerencsétleneket. Viszont elmondta, hogy eddig mért nem tette.

Nem tehette, csak olyanokat engedhet föl a röpcsire, akiknek a célállomás országba szóló vízuma van, különben fejenként és darabonkét háromezer ajró büntetést kell(ene) fizetnie. Aszonta a Rynar, hogy mindenki bekaphatja, ő akkor is szállít. Nos, amikor a mi jó Kósánk – aki immár frakcióvezető is a maga lehengerlő intellektusával – röpködésről álmodozott, csupán ezzel az alapvetéssel nem volt tisztában. De ezért nem köll őt megrónunk egyáltalán, elvégre egy röpcsi az nem kupak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum