Hülyének lenni

Úgy vonul végig a degeneráltság sivatagos hazánkon, mint egy jókedélyű homokvihar. Amióta a NER-ben élünk, csökkent értelműnek lenni nem terhelt állapot, egyenesen követelmény, sőt, ihletett pillanatokban gyümölcsöző befektetés. Voltaképp ez a jövő, így képzeli a rezsim, amely tudást nem igazán akar adni a rabszolgáknak, nevelést, mindennapos tornázást és permanens nótázást viszont igen, tizenhat éves korig. Aztán jöhet az árkok vakarászása közmunkában.

Az elbutítás első eredményei már mutatkoznak. Ahogyan a józanul gondolkozók java része menekült lesz Londonban, úgy üli torát egyre markánsabban a kerítéseken belül a demencia. Ferenc pápa nem jön el mihozzánk. A város, ahol élek, Szent Mártonba ájult bele, jövőre egy egész évet szentel neki, mert a legendárium szerint itt bujkált a későbbi tours-i püspök a disznóólban. Mindez az élmény elég az egyháznak, hogy csinn bumm cirkuszt celebráljon, ami előadáshoz az állam nyolcmilliárd forintot ad, ha már kenyeret nem tud.

113Nem leplezetten azzal a szándékkal fektet a pörformanszba az elnyomó alakulat, hogy a katolikus, meg az azon kívüli világ ide figyeljen. Ehhöz akarták megnyerni Jézus földi helytartóját díszletnek, ő meg beleköpött a levesbe, mert nem akar drótkerítésen belülre kerülni, inkább simogat a trónusnál kéretlenül megjelenő gyermekbuksikat, mint emlékezhetünk. A mi, testnevelésen szocializálódott jó katolikusaink emiatt kitagadnák őt az egyház kebeléből. Embernek lenni ebben a közegben felér egy istentagadással.

Szemlézgetem, olvasgatom a csökkent tudatú kommentelőket az ügy kapcsán, akik elsöprő többséggel fogalmazzák meg az ítéletet, amelynek sommázata: Ferenc örüljön, hogy még nem rúgták ki a Vatikánból. Ez megy itt, így iramlanak örök éjszakák, amelyet alakítgat nem csak egyetlenünk, hanem a szintén degenerált magyar szolgalelkű püspöki kar is. Szítják a tüzet lankadatlanul, áldoznak a hülyék oltárán, hacsak nem a misebor volt éppen sok. Ezt kell tételeznünk ugyanis egynémely megnyilvánulás után.

Ferenc még régebben felszólította a magyar plébániákat, hogy fogadjanak be egy-egy menekült családot, a mi lilaruhásaink pedig fölemelték középső ujjukat, és magasra tartották. Mondogatják azt a mantrát, amelyet pénteken reggel a Kossuth rádióban hallhatni. Az is egy mise a maga módján a hívőknek, s mint kitetszik, papjaink, legalábbis azok, akik a létrán följebb ücsörögve zabálják a bélszínt, a világi hatalomnak hódolnak inkább. Például Kiss-Rigó László szegedi püspök úgy nyilatkozott: Ferenc pápának fogalma sincs a magyar helyzetről, itt nem bevándorlás, hanem invázió zajlik.

Egyetlenünk se mondhatta volna szebben, de hát mit is tehetnénk az ordításon kívül? Nem sokat. Ez maradt mára, meg az Ottó, a TóthOttó. Gondolkodni egyáltalán nem kifizetődő foglalatosság minálunk. Míg az egyszerűek a primitívségbe ájulnak bele trombitaszóra mint a föntiekből kitetszik, a debilekből meg ügyvezetők lesznek, és ez nem vicc. Itt az új történet Jánosról, aki korlátozottan cselekvőképes, 2004 óta édesanyja gyámsága alatt áll. Egy 2011-es elmeorvosi szakértői vizsgálat szerint egy kenyér szerinte tízezer forint, ha pedig két tízezres a nyugdíja, akkor venne belőle egy kiló kenyeret.

Ez a férfi 2007-ben lett egy bt.-nek az ügyvezetője, amiért a korábbi tulajdonos tízmillió forintot ígért neki. Az ügyvezetőváltás után kötött vele hat szerződést – összesen negyvenegy millió forintért – a Fővárosi Vízművek leányvállalata, a Duna-Kút Kft., és nem tűnt fel, kivel tárgyal. A Fővárosi Vízművek – amelynek tulajdonosa tavaly óta a fővárosi önkormányzat – belső vizsgálatot is tartott, és mindent rendben találtak. A Duna-Kút állítja, nem tudták, hogy a férfi korlátozottan cselekvőképes, minden munkát elvégzett a bt., amit ki is fizettek. János vállalkozását pedig egy ismerős ajánlotta a figyelmükbe.

Most csak látszólag tértem el a tárgytól, mert kitetszik, hol vagyunk kénytelenek tengetni nyamvadt életünket. A szellemi egyszerűség sajátos íve mutatkozik meg országunk süllyedésében. Míg a látszólag normálisak kirúgatnák a pápát a Vatikánból akárha Répássy államtitkár volna a gépezetben, ezzel jelezve, hogy mennyire vannak otthon a világban, a ténylegesen debilisek ügyvezetők lesznek, és szerződnek a fővárossal. Most már minden belefér, a szétesés úgy gyorsul, ahogy tágul az univerzum, és lassan semmi sem marad. „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum