Bélafia Béla alig heverte ki az álmatlansági kórt, és a hőség sem akart semmiképp sem csitulni, amikor faluját újabb csapás érte, pedig nem is tudott róla. Az aszfalt vigasztalanul rotyogott a déli órákban, a vasajtó meggörbült a negyven fokban, a kút pedig kiszáradni látszott, pedig már szeptember volt.
Béla keresztbe leszarta a bádogbános hablatyolását, meg amúgy az összes vallási cirkuszt a duplagyűrűsökkel együtt, most mégis úgy vélte, ha van Isten, akkor ő bünteti az egész elátkozott világot, és még imádkozni is szándékában állott, ha likacsos agyából nem hullottak volna ki végleg – már nagyon régen – a szentséges szavak.
Viszont csak néhány sorra emlékezett, így az élet megfosztotta az önmagát feloldozás lehetőségétől. Maradt tehát a fröccsök ura, mint most már életének egyedüli fix pontja, de ő legalább ott volt műintézményével együtt, mint szilárd bástya a megbolydult világban. Valljuk be őszintén, nagy szüksége is volt rá, mert minden összekavarodni látszott.
A közmunkások visszatértek a templom előtti térre. Érkezésük egybeesett azzal, amikor a televízióban a kopasz, dagadt miniszter bejelentette nagy büszkén, hogy a kerítés elkészült. Béla olyan kitartóan leste az ivóban a televíziót, és olyan állhatatosan érdeklődött a fröccsök urától, mint minden titkok tudójától, hogy hosszú idő után, de szépen, lassan fölfogta mi történik a fején kívül található univerzumban.
Egyébként nem volt nehéz. Az M-televízión – a fröccsök ura csak így nevezte – reggeltől estig embereket mutogattak, akik hol sínek mentén bandukoltak, hol aluljárókban heverésztek, hol meg különféle hajókról lafogtak alá, vagy szögesdróton bucskáztak át. Mindegy volt, mikor tért be egy-egy beöntésre, mindig ez szólt a dobozból, mint valami elhasznált sláger, és még refrénje is volt, ami vagy migránsra, vagy illegális bevándorlóra végződött.
Ebbe bele lehetett hülyülni, és Béla közel is állt a boldoggá váláshoz. Teljesen kivetkőzött magából, megtagadva valóját odáig jutott, hogy egy délelőttön odasompolygott a közmunkásokhoz, s mivel már tudta, hogy kerítést építeni voltak oda, érdeklődött a történések felől. Túl sokat persze nem tudott meg, annyit csak, amit a tévében úgyis látott, de ez legalább első kézből volt.
Mintha a két sárga mellényes most ért volna haza a frontról, a tűzvonalból. Mindenesetre nagyot nőttek ők ketten Béla szemében, ahogyan az egész világ is kifordult a sarkai közül. A tévé sulykolása, a közmunkások beszámolója, meg persze a hűsik jótékony hatása valami sajátos tudatállapotot hozott létre hősünk fejében. Lobogott, indult volna csatába maga is gomblukába tűzött virággal.
Mindenesetre ilyen képek pörögtek lázas agyában, és aztán ez okozta a bajt is. Visszatért az álmatlansága, forgolódott a saját zsírjában, és hallgatta a kutyák ugatását az éjszakában, meg mindenféle zajokat. Így jött el az az éjjel, amikor két árnyat látott elsuhanni az ablaka előtt, és lázban égő tudata meg volt győződve arról, hogy ezek csak a kerítés-szaggatók lehetnek. Vasvillát ragadott, és ahogy volt, gatyában rohant ki megvédeni a falut.
Bár ne tette volna. Amint rárontott a vélt idegenekre, azzal a lendülettel kapott egy maflást, amitől hanyatt esett, és rövid időre elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy a szomszédja, Jenő pofozgatja, mellette meg Józsi áll, és aggodalmasan figyelik a különös alakot. Béla még nem volt teljesen magánál. – Migránsok. – Ezt rebegte. Jenő értetlenül bámult rá. – Mi van? – Tette fel a lényegbe vágó kérdést, majd amikor megértette a helyzetet, csak ennyit mondott. – Barom. – Aztán továbbálltak a haverjával, Béla pedig nyöszörgött a porban, és semmit sem értett.
Vélemény, hozzászólás?