Kampec dolores X. – Idegenek az éjszakában

Bélafia Béla alig heverte ki az álmatlansági kórt, és a hőség sem akart semmiképp sem csitulni, amikor faluját újabb csapás érte, pedig nem is tudott róla. Az aszfalt vigasztalanul rotyogott a déli órákban, a vasajtó meggörbült a negyven fokban, a kút pedig kiszáradni látszott, pedig már szeptember volt.

Béla keresztbe leszarta a bádogbános hablatyolását, meg amúgy az összes vallási cirkuszt a duplagyűrűsökkel együtt, most mégis úgy vélte, ha van Isten, akkor ő bünteti az egész elátkozott világot, és még imádkozni is szándékában állott, ha likacsos agyából nem hullottak volna ki végleg – már nagyon régen – a szentséges szavak.

Viszont csak néhány sorra emlékezett, így az élet megfosztotta az önmagát feloldozás lehetőségétől. Maradt tehát a fröccsök ura, mint most már életének egyedüli fix pontja, de ő legalább ott volt műintézményével együtt, mint szilárd bástya a megbolydult világban. Valljuk be őszintén, nagy szüksége is volt rá, mert minden összekavarodni látszott.

A közmunkások visszatértek a templom előtti térre. Érkezésük egybeesett azzal, amikor a televízióban a kopasz, dagadt miniszter bejelentette nagy büszkén, hogy a kerítés elkészült. Béla olyan kitartóan leste az ivóban a televíziót, és olyan állhatatosan érdeklődött a fröccsök urától, mint minden titkok tudójától, hogy hosszú idő után, de szépen, lassan fölfogta mi történik a fején kívül található univerzumban.

bicajEgyébként nem volt nehéz. Az M-televízión – a fröccsök ura csak így nevezte – reggeltől estig embereket mutogattak, akik hol sínek mentén bandukoltak, hol aluljárókban heverésztek, hol meg különféle hajókról lafogtak alá, vagy szögesdróton bucskáztak át. Mindegy volt, mikor tért be egy-egy beöntésre, mindig ez szólt a dobozból, mint valami elhasznált sláger, és még refrénje is volt, ami vagy migránsra, vagy illegális bevándorlóra végződött.

Ebbe bele lehetett hülyülni, és Béla közel is állt a boldoggá váláshoz. Teljesen kivetkőzött magából, megtagadva valóját odáig jutott, hogy egy délelőttön odasompolygott a közmunkásokhoz, s mivel már tudta, hogy kerítést építeni voltak oda, érdeklődött a történések felől. Túl sokat persze nem tudott meg, annyit csak, amit a tévében úgyis látott, de ez legalább első kézből volt.

Mintha a két sárga mellényes most ért volna haza a frontról, a tűzvonalból. Mindenesetre nagyot nőttek ők ketten Béla szemében, ahogyan az egész világ is kifordult a sarkai közül. A tévé sulykolása, a közmunkások beszámolója, meg persze a hűsik jótékony hatása valami sajátos tudatállapotot hozott létre hősünk fejében. Lobogott, indult volna csatába maga is gomblukába tűzött virággal.

Mindenesetre ilyen képek pörögtek lázas agyában, és aztán ez okozta a bajt is. Visszatért az álmatlansága, forgolódott a saját zsírjában, és hallgatta a kutyák ugatását az éjszakában, meg mindenféle zajokat. Így jött el az az éjjel, amikor két árnyat látott elsuhanni az ablaka előtt, és lázban égő tudata meg volt győződve arról, hogy ezek csak a kerítés-szaggatók lehetnek. Vasvillát ragadott, és ahogy volt, gatyában rohant ki megvédeni a falut.

Bár ne tette volna. Amint rárontott a vélt idegenekre, azzal a lendülettel kapott egy maflást, amitől hanyatt esett, és rövid időre elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy a szomszédja, Jenő pofozgatja, mellette meg Józsi áll, és aggodalmasan figyelik a különös alakot. Béla még nem volt teljesen magánál. – Migránsok. – Ezt rebegte. Jenő értetlenül bámult rá. – Mi van? – Tette fel a lényegbe vágó kérdést, majd amikor megértette a helyzetet, csak ennyit mondott. – Barom. – Aztán továbbálltak a haverjával, Béla pedig nyöszörgött a porban, és semmit sem értett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!