Emlékszem, amint szállítottam a saját két karjaimmal a fiamat a bölcsődébe bele az első napunkon. Hideg szél fútt, alig is tudtam óvni a kisdedet mindenféle északi fuvallatoktól, de a kölök mégis nagyszerűen kicseszett velem. Holott nekem kellett volna összeszarnom magam mindenféle újdondász nehézségek miatt, ő tette ezt meg helyettem. Így jártunk.
Volt ott ilyen asztal. Öltöztető, vagy mi a rosseb, ez volt a neve neki. Azon köllött előkészíteni a kölket, hogy hamvasan tudjuk átnyújtani őt a dadának, aki pedig délutánig volt felelős a hamvasságért. Be volt ez osztva. Meg a szoktatás is, az is ki volt találva nagyon. Ahogyan etetni köllött a kisdedet, na az jó móka volt. Ült az ölemben a kölök, és adagolni kellett a szájába a papit.
Ilyet én már sokszor tettem a házunk táján, de idegenben kevéssé. Szarul is jött össze. A hazai tápláltatásnál a lehető világok legtermészetesebb dolga volt, hogy amely papit a kölök nem bírt lenyammogni, és az ajkain folyt a massza, magam fogtam, ellenállhatatlan mozdulattal levakartam róla, és azonmód be is kaptam. Egy tőről fakadó szájak voltunk hiszen, ki látott volna ebben bármi kivetni valót. Hacsaknem a bölcsőde asszonyi kisdedes vendégei.
Ők láttak, és meg is botránkoztak, hogy a nagydarab apaember ím eleszi az étket a kisfiú elől. Viszont nem is elsőként erről szeretnék én eszmét cserélni, hanem a jövendő életekről. Én magam ezt a férfigyermeket abajgattam aztán óvodán és iskolán át nagyon hosszú időkig, mígnem fölcsöpörödött, mert ezt diktálja a törvény. Az Istené, nem a megörökölt világunké. Kamasz lett a kölök, és valami különös vonzalom révén baszketbálozni óhajtott, kosárlabdát pattogtatni a deszkákon.
Ez idő tájt volt a csúcson, ha valaki emlékszik még rá egy Michael Jordan nevű úriember. Isteni egy játékos volt, aki tudja, miről csacsogok, annak több nem is szükséges, másnak meg fölösleges beszélni róla, falra borsót nem hányunk, hacsaknem tivornyák után, de ez meg megint nem passzol a krónikába. No, mindegy. A veleje az egésznek, hogy ez a kölök teljesen belahabarodott a játékba is, Jordanba is, elment az esze úgymond. Odáig, hogy mivel az idol kopasz volt, leborotváltatta a fejét ő is. Ezt is megtettem neki.
Nem is volt amúgy tehetségtelen, mindenféle utánpótlás tornákról érkezett haza különféle díjakkal, mint legjobb dobó, meg MVP, ha érteni tetszik ezt a mágikus fogalmat. Ment neki, na, mígnem az igen nagy pedagógiai vénával megáldott trénere azt nem mondta néki nagy átéléssel, hogy ő ebben a sportágban semmire sem viszi, mert alacsony. Igaz, akkor csak százkilencven centi volt, azazhogy tényleg cirkuszi törpe.
Ilyképp ennek a tehetséges trénernek oly igen sikerült megkedveltetnie vele imádott sportágát, hogy abba is hagyta a jó büdös francba, elment inkább közgazdásznak. S mivelhogy tiszta apja volt, ergo nem hülye, egészen Ausztráliáig röpítette az itthon nem nagyon szükséges tudása, egy világcég alkalmazásában, nekik megfelelt a magassága. S hogy mindez mért bugyogott ki belőlem? Csak. Mert olvasom, ezt az Ödegaard gyereket, akinek milliókkal nyalják a valagát Madridban. Tán ott képzett edzők foglalkoznak vele. Igaz, csak tizenhat éves. De mi lesz, ha alacsonynak bizonyul? Mehet szegény számtant tanulni. Nehéz dolgok ezek.
Vélemény, hozzászólás?