Kampec dolores IV. – Út a lelki szegénységhez

béla 1Bélafia Béla ült csak mélán, hosszú lesben szülőfalujának ivójában. A kettők, akik közmunkálkodással foglalatoskodtak szabadidejükben, mint azt a kocsmárostól – aki mindent tudott erről a kiismerhetetlen világról – megudta, összevesztek, mondhatni összegecizték egymást. A vastagabbik feldúltan elhagyta a műintézményt, a másik, ez a verébfejű is értetlen volt, bambán bámulta a poros, koszlott művirágot az orra előtt, de látszott rajta, hogy nincsen ott igazán. Nem kellett volna ide reinkarnálódnia, előző életében morzsákat csipegetve a flaszterről, két lábon ugrálva tollasan sokkal inkább megtalálta helyét a sártekén, de erről a mélységes titokról sem ő, sem Béla, de még az ivó kétségtelenül leghatalmasabb ura, maga a bormérő sem tudott. Hősünk el is feledte a körkörös védelemről szőtt omló álmait egyetlen pillanat alatt.

Kint alkonyodott. Még látszott, hogy a bádogbános a sekrestyéssel az oldalán az elvégzett munka fáradtságával tagjaiban megtér a paplakba. Tényleg az egyik duplagyűrűs kérette magához. Ezek a vénasszonyok tartották még úgy ahogy életben a parókiát, vallásukat mint valami cifra köntöst viselték. Rég elfeledett gyerekkorukban verték beléjük puffanó fakanalakkal hajdanvolt duplagyűrűsök, akiknek már a porát is elfújta a szél, és ezek az újak, akik most épp arra készültek, hogy visongva megadják magukat a kérlelhetetlen sorsnak, nem tudták tovább örökíteni az évezredes bigottságot. – Magának még a seggéből is böjti szelek fújnak, mama. – Ilyen cifra mondatokat vágtak a nyagyanyává vedlett hajdani elsőáldozók fejéhez az unokák, akik szintén megkapták a második szentséget, fölnőve azonban a városba jártak kurválkodni a plázába ájtatosság helyett.

béla 2Az új időknek új dalai így rombolták le a régi világot, de a helyébe nem valami diadalmas nyomult, hanem egy megfoghatatlan és félelmetes massza, amivel a duplagyűrűsök képtelenek voltak valamit is kezdeni. Így hát rimánkodtak végetérhetetlenül, és a húst klopfolták vasárnaponként mint valami dohos lapok közül előbújó Pék Máriák. Ezek a drámák nem értek el Béláig, életéből már nagyon régen szerencsésen és örökre kiiktatta az embertársai iránt tanusítható érzelmeknek még a szikráját is. Senkije sem volt, nem kért és nem adott, örökös hallgatását bölcsességnek vélték a faluban, pedig csak a végtelen ürességet takarta vele, ami kéretlenül költözött belé, és ott ragadt visszavonhatatlanul. Voltaképp ugyanúgy nem értett semmit, mint az általa lenézett vénasszonyok, de megvolt az az előnye, hogy erről senki sem szerzett tudomást. Még a borok ura is tisztelte valamelyest hallgatagságáért, amit csak néha tört meg egynéhány kiszakadó fölhorgadás, amikor az örökké vibráló tévét bámulta. Beszélgetett a dobozzal.

Most is ezt tette. Bár hosszabb ideig képtelen volt figyelni, mégis ez a bámulás jelentette az egyetlen kapcsolatát a külvilággal, a rövid reklámokat, meg a híradók pár perces blokkjait úgy ahogy fölfogta, és mindez sajátos világot alakított ki benne. Elégedett volt azzal, amit kapott, ezt a meggyőződését a tévé is folyvást erősítette, csak úgy ömlöttek belőle a felemelő információk arról, hogy csökken az infláció, a rezsi, a népek meg boldogok, ilyenek. Mindezek alkalmasak voltak arra, hogy Béla egydimenziós világát ne bolygassák meg, erre is voltak kitalálva, de ezt hősünk nem tudta. Ez történt most is, Béla az elfogyasztott maligánoktól és a hírektől bódultan rózsaszínűnek látta az egész kurva országot, és szokásához híven maga elé motyogott: – Így is van. – A kettők még megmaradt tagja hülyén nézett rá, csillogó szemekkel bámulta ezt az alakot, de nem szólt egy szót sem. Aztán a munkanélküliség bámulatos csökkenéséről számolt be a doboz, erre a verébfejű hangosan fölnyerített.

béla 5Nem bírta abbahagyni, Béla meg nem értette, honnan és mire ez a rohadt nagy jókedv, most ő lesett hülyén a másikra. – Ez a nyerítős hónapok óta kapirgálja a földet, dolgozhatik a szerencsétlen, mit röhög ezen? – Ezt csak gondolta, hangosan ki nem mondta volna. – Negyvenhétezer, negyven… – hüpögte még a ganajtúró, és csendesen csuklott, sok volt már a hűsi neki. Béla ingatta a fejét. A dobozban színes grafikonokat mutattak, abból is az derült ki, milyen jó most nekünk. – Ez meg itt röhög. – mormolta csöndesen Béla, csak azt nem látta, hogy az irigyelt földtúrónak ökölben a keze, folyik a taknya, és peregnek a könnyei.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!