A Fidesz bejelentette, a napokban minden támogatójukhoz eljutnak még az EP választások előtt, hogy elvigyék az örömhírt, sőt – és ezen túl -, hogy a csapatot hitükben még jobban megerősítsék. Mintha szükség lenne rá, de úgy tűnik, van. Ezen kívül azt is tudatták, hogy mindehhez százezer önkéntes áll rendelkezésükre, és ezt is elhiszem ma már. Sőt, azon sem csodálkoznék igazán, ha sorsot kellene húzni, hogy ki legyen a szerencsés kiválasztott, hiszen ott vannak minden kilométerkőnél. Többséget mímelnek, miközben az igazi többségben lévők fület, farkat behúzva kussolnak, mert túl akarják élni azt, ami rájuk vár. Alámerülnek és kibekkelnek.
Ki beszél itt már Kubatov listáról, ami rég kész, aláírásgyűjtésekkel, mindennel. Engemet is megkérdeztek nem is egyszer itt a bolt előtt, hogy nem írnám-e alá a rezsicsökkentő őrületet, nem tettem, így tehát hozzám nem jön önkéntes, de bánja a fene. Igaz, az elhíresült nemzeti konzultációs levelekből se kaptam, már akkor sem voltam a nemzet része, a dolog ilyképpen bevégeztetett. Homeless lettem, mint még vagy hatmillió állampolgár, aki nem őket választotta, a csecsemők, óvodások, kisiskolások egyelőre nem tudni, hová soroltatnak. Igaz, meg-, és átnevelésükre kész a „hoffmaneráj, a rendszer felállt, működik, csak a finomhangolás van hátra. Csak hát a határon túliak, akik szinte száz százalékban szavazták meg az újabb négy évet – mintha az a másik negyven éledt volna újjá -, hogy azokkal mi lesz, hogy eljut-e hozzájuk a százezerből valaki, azt nem lehet most még tudni.
Igaz, e-mail címeik is vannak, amiket úgy szereztek be, amikor annak volt az ideje, hogy kitalálták, neten is lehet támogatni a rezsi csökkentését, így jutottak el a legtávolabbi zugokba is, ahová esetleg az önkéntesek keze sem ért el. Ez már nem lista, ez térkép. Annak idején így ment ez: azt mondta a vezér és a vele szimbiózisban élő rokon-, és ezzel egyúttal megmásíthatatlan vélelmű udvartartása, hogy eljött az idő. Felkéri a nemzetet, a magyart, a magyart önmagára halmozó emberkupacot, hogy adja becses nevét, egyéb adatait, meg mindenét Pártunkért a neten szerte a világon. Nem kevesebbre kért, minthogy éljek bárhol az elcseszett bolygón, támogassam őt, és hogy mondjam el – akár Polinéziából -, hogy az jó, amit kitalált már megint hatalmát-mentendő. Meg, hogy nyilvánítsanak véleményt az én távhőmről akárhonnan is, használva a netet, meg gazdagítva nyilvántartásukat.
Nem tudhatom, mennyien tették meg ezt, nem is mondták el senkinek, pedig a számokkal – jó nagyokkal – szeretnek dobálózni, és ami baj, lassan hinni is lehet nekik. Csak ezzel az általuk használt nemzetfogalommal van bajom. Én itthon hazátlan vagyok, akik a határon túlról a javukra eldöntötték a sorsomat röhögve – mert semmiféle ódiumát nem viselik a Fideszt támogató x-nek -, magyarabbak, mint én, meg te, meg még oly sokan. Nem kellene ennek így lennie, és másképpen is van a józanabbak mindennapjaiban.
Annak idején Rózsi néni isteni pálinkával – nem ötvenliteressel – köszöntött minket Gyergyószentmiklóson, és gazdagon tartott sok napig. Megkapta érte a pénzét, mi a szeretetét, jól volt. Amint az is melegséges volt, ahogyan ott, helyben, a Rozmaringban kiszolgáltak minket függetlenül attól, hogy honnan a búbánatból keveredtünk abba a világba. Akkor nekem eszembe sem jutott Rózsi néni rezsije. Ősz volt, szép és jó volt. Viszont hozzátoldom: nem, köszönöm. Nem kell Rózsi néni szignója arról, hogy nekem jó legyen, sem az, hogy neki. Mindenki saját magának: hogyha elmegyek hozzá, akkor nála legyek abban a völgyben, ami neki adatott hazaként, és soha a büdös életben sem teszi fel nekem a kérdést, hogy mennyi néked a gázszámlád, fiam? Sokkal inkább megölel, és azt mondja: Isten hozott. Isten hozott, mondaná ő, és valahogyan nem tudom felfogni, mikor ment szét ennyire az egész. Most – ha lenne tehetségem hozzá – visszamennék, kérdeznék, és bizonyosan azt a választ kapnám: Le van ez az egész szarva fiam. Ezt akarják tőlem elvenni nagy igyekezettel, most már sikerrel is olykor.
Vélemény, hozzászólás?