„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. – A dolgoknak is megvan a maguk élete – hirdette a cigány érdes kiejtéssel –, csak fel kell ébreszteni a lelküket. – José Arcadio Buendía, akinek hatalmas képzelőereje mindig túlszárnyalta a természet leleményességét s még a csodákat és a mágiát is, úgy gondolta, hogy a haszontalan találmány segítségével ki lehetne húzni az aranyat a földből. Melchiades, aki becsületes ember volt, figyelmeztette: – Arra nem jó. – De José Arcadio Buendía akkoriban nem hitt a cigányok becsületességében, így hát odaadott egy öszvért meg egy fél tucat bakkecskét a mágneses rudakért. Ursula Ignaránnak, a feleségének, aki ezekkel az állatokkal szerette volna a zsugorodó családi vagyont szaporítani, nem sikerült lebeszélnie. – Hamarosan annyi lesz az aranyunk, hogy a padlót is azzal borítjuk – felelte a férje. Hónapokon át munkálkodott, hogy igazolja a feltevését. A két vasrudat cipelve, araszról araszra végigvizsgálta a vidéket meg a folyó medrét is, s közben fennhangon mondogatta Melchiades varázsigéit. De semmi mást nem szedett ki a földből, mint egy XV. századi páncélt; részeit összeforrasztotta a rozsda, és a belseje úgy kongott, mint egy hatalmas, kavicsokkal teli tök.”
Így kezdődik a Száz év magány, az a regény, amely sokak életét, világról való vélekedését megváltoztatta, aztán a többi mind, azok a könyvek, amelyeket mindig kölcsön kellett adni, és sohasem kerültek vissza, ezért újra és újra meg kellett venni azokat. Hihetetlen, de meghalt Gabriel García Márquez kolumbiai író, újságíró, politikai aktivista. A halálhírről a Márquez-család egyik tagja értesítette a sajtót. A Nobel-díjas író 87 éves volt. Az utolsó éveit Mexikóvárosban töltötte, és a halál is itt érte utól.
Márquezt sokan a legnépszerűbb spanyol anyanyelvű írónak tartják. A mágikus realizmus úttörő figurája írta a Száz év magányt a Szerelem a kolera idejént, illetve a Bánatos kurváim emlékezetét. Harminckét éve, 1982-ben kapott irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért. A legsikeresebb spanyol nyelvű író Márquez, aki az ötvenes években kezdett el publikálni. Munkáiban keverednek a fikciós és nem-fikciós elemek; korai stílusát William Faulkneréhez és Mark Twainéhez, humorát Charles Dickenséhez hasonlították. Saját, több regényében visszatérő mikrokörnyezeteiben a fantázia és a realizmus elemei egyaránt megférnek. Márquez egyik erőssége a spanyol nyelv ékesszóló használata volt, ezt több irodalomtörténész is kiemeli a róla szóló esszékben.
Az író könyvei gyakorlatilag minden spanyol nyelvű könyvnél népszerűbbek, a Bibliát leszámítva. Nemzetközi szinten is páratlanul sikeres író volt: csak a Száz év magány 25 nyelvre lefordított kiadásaiból több mint 50 millió példányt adtak el.
Nem lehet mást tenni, mint saját soraival búcsúzni:
„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott.
– A kurva mindenit! – kiáltotta.
Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta az útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte.
– Hol van? – kérdezte rémülten.
– Micsoda?
– A féreg – mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött:
– Itt.”
„Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány.
„Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik.”
A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit.
„Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?” Olyan régóta nem találkoztak, hogy Gerineldo Márquez elcsodálkozott e nyers válaszon.”
„Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”
Vélemény, hozzászólás?