Macondo vár – meghalt Marquez

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. – A dolgoknak is megvan a maguk élete – hirdette a cigány érdes kiejtéssel –, csak fel kell ébreszteni a lelküket. – José Arcadio Buendía, akinek hatalmas képzelőereje mindig túlszárnyalta a természet leleményességét s még a csodákat és a mágiát is, úgy gondolta, hogy a haszontalan találmány segítségével ki lehetne húzni az aranyat a földből. Melchiades, aki becsületes ember volt, figyelmeztette: – Arra nem jó. – De José Arcadio Buendía akkoriban nem hitt a cigányok becsületességében, így hát odaadott egy öszvért meg egy fél tucat bakkecskét a mágneses rudakért. Ursula Ignaránnak, a feleségének, aki ezekkel az állatokkal szerette volna a zsugorodó családi vagyont szaporítani, nem sikerült lebeszélnie. – Hamarosan annyi lesz az aranyunk, hogy a padlót is azzal borítjuk – felelte a férje. Hónapokon át munkálkodott, hogy igazolja a feltevését. A két vasrudat cipelve, araszról araszra végigvizsgálta a vidéket meg a folyó medrét is, s közben fennhangon mondogatta Melchiades varázsigéit. De semmi mást nem szedett ki a földből, mint egy XV. századi páncélt; részeit összeforrasztotta a rozsda, és a belseje úgy kongott, mint egy hatalmas, kavicsokkal teli tök.”

Így kezdődik a Száz év magány, az a regény, amely sokak életét, világról való vélekedését megváltoztatta, aztán a többi mind, azok a könyvek, amelyeket mindig kölcsön kellett adni, és sohasem kerültek vissza, ezért újra és újra meg kellett venni azokat. Hihetetlen, de meghalt Gabriel García Márquez kolumbiai író, újságíró, politikai aktivista. A halálhírről a Márquez-család egyik tagja értesítette a sajtót. A Nobel-díjas író 87 éves volt. Az utolsó éveit Mexikóvárosban töltötte, és a halál is itt érte utól.

Márquezt sokan a legnépszerűbb spanyol anyanyelvű írónak tartják. A mágikus realizmus úttörő figurája írta a Száz év magányt a Szerelem a kolera idejént, illetve a Bánatos kurváim emlékezetét. Harminckét éve, 1982-ben kapott irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért. A legsikeresebb spanyol nyelvű író Márquez, aki az ötvenes években kezdett el publikálni. Munkáiban keverednek a fikciós és nem-fikciós elemek; korai stílusát William Faulkneréhez és Mark Twainéhez, humorát Charles Dickenséhez hasonlították. Saját, több regényében visszatérő mikrokörnyezeteiben a fantázia és a realizmus elemei egyaránt megférnek. Márquez egyik erőssége a spanyol nyelv ékesszóló használata volt, ezt több irodalomtörténész is kiemeli a róla szóló esszékben.

Az író könyvei gyakorlatilag minden spanyol nyelvű könyvnél népszerűbbek, a Bibliát leszámítva. Nemzetközi szinten is páratlanul sikeres író volt: csak a Száz év magány 25 nyelvre lefordított kiadásaiból több mint 50 millió példányt adtak el.

Nem lehet mást tenni, mint saját soraival búcsúzni:

„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott.
– A kurva mindenit! – kiáltotta.
Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta az útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte.
– Hol van? – kérdezte rémülten.
– Micsoda?
– A féreg – mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött:
– Itt.”

„Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány.
„Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik.”
A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit.
„Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?” Olyan régóta nem találkoztak, hogy Gerineldo Márquez elcsodálkozott e nyers válaszon.”

„Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum