Ecpecc

Ecpecc, ezt játsszuk ma. Ha valaha fölrémlenek még ezek az emlékek, akkor rohadt komcsi vagy. Meg bűnöző vérbajos, meg aztán amúgy is vesszen az ilyen. Ilyesről szól a szóma – mit nem teszek, fáma – bár nem tudom teljes mértékben kontrollálni a tudatom, mert a szifilisz elvette az eszemet, ami voltaképp nem is volt, mert kora gyermekségemben elvette a szó, nevezzük lett légyen, mondjuk irodalomnak. Ez kínos dolog manapság. Mert szurkálnak, óvnak tudós doktorok, én meg olvasok. Meg írok.

Azért voltaképp, mert zsigeri kényszert érzek rá, ez tán elég indok, nem? No meg azért is legfölsőképpen, mert hiszek a szóban. Abban mondjuk, ha elégszer ismételjük el – lásd a Tibeti Halottas Könyv -, akkor talán elég lesz kijózanodni. Íme ennek a korai zsengének csupán a bevezetése:

„A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.”

Íme uraim, a világbölcsesség foglalata. Ezt a mondatot nem én találtam ki, ezt a nagy bohóc, Kierkegaard ötlötte az emberiség eszébe, bár ő nem volt szifiliszes, mint Nietzsche, aki mostanában ki tudja mi okból oly igen népszerű. Nékem az a gondolata ütött szíven, amelyet nem igazán idézgetnek manap: Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad.

A saját szájával mondta, ugyanazzal, amellyel az akarat mindenhatóságáról is hablatyolt, amely – ugye – OV kedvenc szófordulata is volt hajdanán. Hát akkor: akarjunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!