„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhítatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”
(Lampedusa: A párduc)
A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el, oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte nevelő buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.
Nem a szemben méltóságában megalázott, faragott képként – az Írást meggyalázva szenvedő – megfeszített Jézuson, nem is a belé minden feltétel nélkül adandó hittelen hiten, hanem nagyanyám haverjain húzódott rángó, el nem hagyható görcsbe a szánk és rekeszizmaink, mert a vénasszonyok kéretlen kórusa valami iszonyú visítást művelt előttünk a hit nevében, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Sikoltoztak, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására, és mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztetett bennünket, amit nem lehetett büntetlenül hagyni, így érkezett el a fakanál.
Ám az is hozzátartozik, hogy anyám a büntetést sírva hajtotta végre, hogy a szomszéd szobában az öregasszony megnyugodjék: a rend helyreállott. Akkor még nem tudtam, ma már sejtem, hogy ekkor gyűlöltem meg véglegesen azt a világot, amelyet most fogadatlan prókátorok újólag vezetnének vissza, és rá kell jönnöm, hogy nem akarok újra gyerek lenni, mert élvezem azt a viszonylagos szellemi függetlenséget, amelyet több mint ötven év minden tapasztalata megenged nekem.
Hosszú volt az út, hosszan kísértettek pedig.
Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg, ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott.
Valamelyik karácsony délutánján sétálnom kellett a „bérmakeresztapámmal”, hogy később, hazaérve a szentség beteljesedjék, mert annak úgy kellett történnie. Róttuk hát a havas utcákat órákon keresztül, szótlanul, mert nem volt mondanivalója a számomra, úgy lett keresztapa, hogy nem is akarta, csak a nagyanyám által vezényelt vég nélküli kártyacsaták, és a natúr cseresznye paprika zabálás – ebben versengtek – tette alkalmassá arra, hogy engemet a hit magasabb szintjére vezéreljen, de ez nem sikerült neki. Kaptam tőle egy órát a nagy esemény kapcsán, amikor is a harmadik szentségtelenségben részesülve tagja lehettem a nagy családnak, amelyet billegő fejű és vernyogó vénasszonyok jelentettek fakanálos fenyegetéssel, és nem kértem belőle. Viszont cigit igen a bérmaszülőtől a nagy napon, amit ez a jóember nem tudott feldolgozni, nem adott – jól tette -, de nem fogta be a száját, és cirkusz lett megint a felhőtelen hitbéli boldogság helyett.
Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindez, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a boxerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.
Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem rá. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik.
Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.
„Valóban mit tehet egy veszendő lélek e veszendő világon, e részvétlen űrben, mint hogy a szakadékok szélén ezrart szopogat vagy leissza magát, vagy végül is leborúl Allah elképzelt trónja elé. Annál is inkább, minthogy, nem tudni, a természet milyen hibája folytán lelke nem e rövid időre készülődik, szegény lelke az öröklét ostoba igényét hordja magában, és más ütemben, egészen másként öregszik, mint a test. Nagyműveltségű és bölcs hitetleneket ismertem én, akik, amikor gyerekük vagy anyjuk beteg volt, mégiscsak leborúltak. Mert mit tehettek volna egyebet? Egy keresztény vallásban nevelkedett derék, hitetlen bölcset is láttam egyszer, aki a halálos ágyán papot hívatott, – mindezen én nem is csodálkozom. Mert őbenne van az az erő, az az Allah, aki fenntartja őt, s mihelyt ez cserbenhagyja, vagy mihelyt kedveltjeiben hanyatlani kezd fenntartó istenségük, akkor kívül keresi. A bárányban is megvan eszerint Allah, no de a farkasban is megvan, el ne feledjük. Minthogy ez egy kegyetlenségre alapított világrend…Egyszóval: ki hitetlen, és amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletreméltó, mert a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. De útja nem lehet következetes. Mert a legtöbbje mégiscsak leborúl. Viszont a hívőké következetes, ezt meg kell adni. Ennyi engedményt teszek nektek, ti papok.”
(Füst Milán)
Korai terelésem szereplői közül ezt a meghasonlást nem érte meg senki sem. Szerencsémre, szerencséjükre, mert akkor mindezt olvasni kéne, és nem lenne segítség sem a fakanál, sem Brunner-Brúnó, és semmi sem végképp mindent látó szívemnek.
„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)
„Ahogy bizonyos betegségek gyógyítására rengeteg különféle gyógyszer található, hasonlóképpen számos vallási rendszer szolgál ezen a világon arra, hogy az érző lények – emberek és másfélék – elérjék a boldogságot.”
(Tenzin Gyatso,a XIV, Dalai Láma)
Én, aki igen együgyű vagyok, nem láttam tovább az agyam belsejénél, és lám: föltaszított a ló.
Vélemény, hozzászólás?