Nem volt mit tenni, reggeltől estig oda kellett tapadni a tévéhöz, mert az a rohadt tavasz csak nem akart eljönni. Hidegebb volt most, mint januárban, ezért a napok hosszabbnak tűntek a valóságosnál. Minden egyetlen alaktalan masszává állt össze.
Itt fogunk megdögleni, ebben a mocsokban. – Vélekedett Béla, mert, ahogy a légyszaros ablakon kinézett a térre, amely már hetek óta nem látta a Napot, hiába ágaskodott ott a közepén a szentháromság dicsőségét hirdetve a vadonatúj kereszt, csak a reménytelenséget sugározta. – Rohadnátok meg. – Tette még hozzá, és nem a két közmunkásra gondolt, akik az idők kezdete óta kapirgálták a földet.
A fröccsök ura erre képtelen volt bármit mondani, egyszerűen elnyelte őt is az apátia. Törölgette a poharait, csörömpölt, már a tévét sem volt érdemes nézni, mindig ugyanaz folyt belőle. Így ringott velük az idő, mígnem egy reggelen, amely ugyanúgy indult, mint a többi, történt valami a világ egy másik szegletében.
Kilenc óra múlt épp, amikor a tévé monoton színeit kék és piros fények, füst gomolygása szakította meg, és a fröccsök ura óhatatlanul hangosította föl. Kiderült a visongásból, hogy az anyaföldre megint rászakadt a pokol.
No. – Fejtette ki Béla élénk véleményét, és figyelni kezdett. Hangokat hallott, hogy Brüsszel, meg terroristák, és persze magyar olvasatban migráncsok, ilyenek, összefoglalva a dolgok lényegét.
Elkezdődött hát megint. – Ilyen egykedvűen vette tudomásul, mert emlékezett még a négy hónapja történtekre, és arra is, hogy a „Pádám, pádám” hallgatásával már akkor is nyugtázta, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. És igaza lett. A fröccsök ura is kikeveredett szótlanságból, és csak annyit mondott. – Nem lesz ennek jó vége.
Ez a kettő ilyen szinten szemlélte a világot, és Bélában újólag bizonysággá vált, amit már nagyon régen megfogadott, hogy a faluból nem érdemes, de nem is szabad kitenni a lábát.
Nem tudni hogyan, és legfőképp miért, egy csapásra tele lett az ivó. Ugyanazok az alakok töltötték meg, mint szilveszterkor is, hasonló nívón és szellemi vértezettséggel, ugyanúgy szidták a menekülőket, és dicsérték az urat, akit most is a miniszterelnökükben találtak meg. Mint handabandázásukból kiderült, a délelőtti misén is szóba került az eset, a bádogbános az úr kegyelmét kérte az áldozatokra, és áldását az ország vezetőjére ezekben a vészterhes időkben. A duplagyűrűsök éneke kísérte a szeánszot.
Az áldás túl hamar ért célba, alig ért véget a miséről szóló beszámoló, a dobozból elhangzott a varázsszó: terrorfenyegetettség, második fokozat. Na, rosseb. – Összegezte Béla az elhangzottakat, és élénken ámult ki a fejéből, mi lesz ebből.
Kinézett megint az ablakon, de csak a közmunkásokat látta, még a körzeti megbízott sem jelent meg, sem a járőr, aki pedig nem is oly rég őket, kettejüket a fröccsök urával ha nem is egyszerre, de legalább olyan fürgén röpítette a városba jobb belátásra térni.
Odanézz! – Intett barátjának a fröccsök ura, és a tévére mutatott a fejével. Ebben a fővárost, ahol az emlékezetes futball-élményeik történtek, ellepték a fekete ruhás, maszkos, mordályos alakok hátukon TEK felirattal. Páncélautók, vagy mik, voltak láthatóak, mintha itt folyna a háború, nem is ezer kilométerre. – Ezt azért mégse kéne. – Vélekedett Béla. – Elindult a játék, mindent lehet. – Tromfolt rá a fröccsök ura, és Béla tudta, mire gondol, nem kellett magyarázni neki.
Rohadnának meg ezek is. – Ennyi volt a felelete rá, és le is tudták az egészet. Az esti mise is lezajlott, újabb alakok tértek be az ivóba teljesen transzba esve, mert úgy érezték, történik valami a szaros életükben, és ettől boldogak lettek. A bádogbános segített az eufóriában.
Aztán kiürült az ivó, ahogy leszállt az est. A két barát – akik a hosszú izgalmak közepette élénken fogyasztották a hűsiket, és megegyeztek, hogy ez a barom már megint szerzett pár szavazatot – kiegyezett abban, hogy ebben az országban úgysem történik semmi. Ebben egyetértettek.
Béla már kókadozott, a fröccsök ura bevezette a hangulatvilágítást, és ezzel együtt megszállta a démon. A pult alatt egy zacskót vett a kezébe, elfordulva levegőt lehelt bele, és jámboran Béla fátyolos szemébe nézett, amikor eldurrantotta. Barátja leesett a székről, úgy nézett ki az asztal alól. A fröccsök ura röhögött. – Stanicli, már megint az a rohadt stanicli. – Ordította. Béla kábán lesett, úgy húzódott mosolyra az ajka. – Barom. Ökörállat. – Kedveskedett, és éktelenül röhögni kezdett ő is.
Vélemény, hozzászólás?