Kampec dolores XXIII. – Robbogatnak

Nem volt mit tenni, reggeltől estig oda kellett tapadni a tévéhöz, mert az a rohadt tavasz csak nem akart eljönni. Hidegebb volt most, mint januárban, ezért a napok hosszabbnak tűntek a valóságosnál. Minden egyetlen alaktalan masszává állt össze.

Itt fogunk megdögleni, ebben a mocsokban. – Vélekedett Béla, mert, ahogy a légyszaros ablakon kinézett a térre, amely már hetek óta nem látta a Napot, hiába ágaskodott ott a közepén a szentháromság dicsőségét hirdetve a vadonatúj kereszt, csak a reménytelenséget sugározta. – Rohadnátok meg. – Tette még hozzá, és nem a két közmunkásra gondolt, akik az idők kezdete óta kapirgálták a földet.

A fröccsök ura erre képtelen volt bármit mondani, egyszerűen elnyelte őt is az apátia. Törölgette a poharait, csörömpölt, már a tévét sem volt érdemes nézni, mindig ugyanaz folyt belőle. Így ringott velük az idő, mígnem egy reggelen, amely ugyanúgy indult, mint a többi, történt valami a világ egy másik szegletében.

tanitasKilenc óra múlt épp, amikor a tévé monoton színeit kék és piros fények, füst gomolygása szakította meg, és a fröccsök ura óhatatlanul hangosította föl. Kiderült a visongásból, hogy az anyaföldre megint rászakadt a pokol.

No. – Fejtette ki Béla élénk véleményét, és figyelni kezdett. Hangokat hallott, hogy Brüsszel, meg terroristák, és persze magyar olvasatban migráncsok, ilyenek, összefoglalva a dolgok lényegét.

Elkezdődött hát megint. – Ilyen egykedvűen vette tudomásul, mert emlékezett még a négy hónapja történtekre, és arra is, hogy a „Pádám, pádám” hallgatásával már akkor is nyugtázta, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. És igaza lett. A fröccsök ura is kikeveredett szótlanságból, és csak annyit mondott. – Nem lesz ennek jó vége.

Ez a kettő ilyen szinten szemlélte a világot, és Bélában újólag bizonysággá vált, amit már nagyon régen megfogadott, hogy a faluból nem érdemes, de nem is szabad kitenni a lábát.

Nem tudni hogyan, és legfőképp miért, egy csapásra tele lett az ivó. Ugyanazok az alakok töltötték meg, mint szilveszterkor is, hasonló nívón és szellemi vértezettséggel, ugyanúgy szidták a menekülőket, és dicsérték az urat, akit most is a miniszterelnökükben találtak meg. Mint handabandázásukból kiderült, a délelőtti misén is szóba került az eset, a bádogbános az úr kegyelmét kérte az áldozatokra, és áldását az ország vezetőjére ezekben a vészterhes időkben. A duplagyűrűsök éneke kísérte a szeánszot.

Az áldás túl hamar ért célba, alig ért véget a miséről szóló beszámoló, a dobozból elhangzott a varázsszó: terrorfenyegetettség, második fokozat. Na, rosseb. – Összegezte Béla az elhangzottakat, és élénken ámult ki a fejéből, mi lesz ebből.

Kinézett megint az ablakon, de csak a közmunkásokat látta, még a körzeti megbízott sem jelent meg, sem a járőr, aki pedig nem is oly rég őket, kettejüket a fröccsök urával ha nem is egyszerre, de legalább olyan fürgén röpítette a városba jobb belátásra térni.

Odanézz! – Intett barátjának a fröccsök ura, és a tévére mutatott a fejével. Ebben a fővárost, ahol az emlékezetes futball-élményeik történtek, ellepték a fekete ruhás, maszkos, mordályos alakok hátukon TEK felirattal. Páncélautók, vagy mik, voltak láthatóak, mintha itt folyna a háború, nem is ezer kilométerre. – Ezt azért mégse kéne. – Vélekedett Béla. – Elindult a játék, mindent lehet. – Tromfolt rá a fröccsök ura, és Béla tudta, mire gondol, nem kellett magyarázni neki.

Rohadnának meg ezek is. – Ennyi volt a felelete rá, és le is tudták az egészet. Az esti mise is lezajlott, újabb alakok tértek be az ivóba teljesen transzba esve, mert úgy érezték, történik valami a szaros életükben, és ettől boldogak lettek. A bádogbános segített az eufóriában.

Aztán kiürült az ivó, ahogy leszállt az est. A két barát – akik a hosszú izgalmak közepette élénken fogyasztották a hűsiket, és megegyeztek, hogy ez a barom már megint szerzett pár szavazatot – kiegyezett abban, hogy ebben az országban úgysem történik semmi. Ebben egyetértettek.

Béla már kókadozott, a fröccsök ura bevezette a hangulatvilágítást, és ezzel együtt megszállta a démon. A pult alatt egy zacskót vett a kezébe, elfordulva levegőt lehelt bele, és jámboran Béla fátyolos szemébe nézett, amikor eldurrantotta. Barátja leesett a székről, úgy nézett ki az asztal alól. A fröccsök ura röhögött. – Stanicli, már megint az a rohadt stanicli. – Ordította. Béla kábán lesett, úgy húzódott mosolyra az ajka. – Barom. Ökörállat. – Kedveskedett, és éktelenül röhögni kezdett ő is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!