Szegény István, a szentünk nekünk, aki van, annak idején a fél országot kiirtotta, hogy a gyülevész népet – amely éppen csak behömpölygött a sztyeppékről a csodálatos szarvast követve a selymes rétekre ide, a nagy hegyeken túlról – valahogyan maradásra bírja, és rászoktassa a kereszt imádatára, hogy az komilfó legyen az őt körülvevő népeknek, ne olyan emberevő fajta.
Vérrel és vassal államot alapított, hogy a magyar európai legyen, viszont sohasem gondolta volna, hogy igen-nagyon kései utóda – akinek a szent szűz is aláereszkedett – ennyire leszarja művét, amit pedig minden augusztus végén oly igen ünnepel, hogy még a koronáját is úsztatta hajdan a nagy folyón, de hát, ezt nem kéne már. Van cirkusz amúgy is elég.
O. V. azt találta mondani lányos zavarában a tegnapi szeánszon, hogy nem csinál Európát Magyarországból. Vigaggyunk, Freud bácsi föltámadt, ha meg nem, még nagyobb az öröm. Hogy mi a szándéka az országgal a mi zsebcézárunknak, az még nem tudható teljesen, jelzés értékű lehet azonban, mindazok után, hogy ezt az éterbe öklendezte, legott fölkerekedett, hogy az ozsonnát Azerbajdzsánban költse el, mert ott jó. Alakulnak a viszonyítási pontok.
Viszont, hogy mennyire megsüllyedt, abból is kitetszik, hogy fél évvel ezelőtt még arra verte a tamtamot, hogy ő védi meg végvári vitéz módján a kontinenst, ahová pedig tartozni nem akar. Ki érti ezt? És mi lesz a III/III-as Varga Mikivel, meg a dalával, amelyben arról vonyított, hogy mennyire szereti őtet, mármint a vén Európát. Betiltják majd, mint Kovács Patríciát az emegy? Meg a Kulkát, meg a Gálvölgyit? Megmindent.
Az is igen szép idea, hogy mindehhez a delírhez, amely egyre inkább elborítja a mi egyetlenünk elméjét, újólag harcba szólította népét. Engemet ugyan ne szólogasson. Még boldogult úrfikoromban, amikor a gyönyörűséges néphadsereg látott volna szívesen sorai közt, hogy a budit sikáljam fogkefével saját épülésemre, Svejkké váltam, megjátszottam azt a barmot, akire nincsen szüksége a katonaságnak, és sikerült.
Mindezt az idő tájt, amikor nagyságos úr vígan vonulgatott, és valaha volt cimborája szerint – akit most éppen elevenen fal föl a gépezete – jelentgetett, mert már akkor is geci volt, most meg már mennyire az. Hogy ez tényleg nem Európa, abból is kitetszik, ahogyan egy ország apparátusát állította Simicska kicsinálására, akit ugyan a legkevésbé sem sajnálunk, csak intő jel nekünk, hogy mindenkiből lehet végül Lajos. Ezt is lehet tanulmányozni Bakuban, kunsztokat ellesni Ilham Aliyevtől és szétplasztikázott nejétől.
Magam viszont csak nevetek a világ ostobaságán, az a nagy szabadságom ugyanis, hogy semmit az ég egy világon elvenni tőlem nem tud. Se földet, se pénzt, se lakást, egyáltalán semmitse. Ilyképp mutathatom a görbe tükröt napra-nap, s ami förgeteges jókedvemet szaporítja, hogy egyre többen vagyunk ilyen nincstelenek szerte a honban, akiknek már minden mindegy. És ezt nem tudja aviktor. Most, hogy újra eljött a csinibabák ideje, akik Helsinkibe vágynak, ami már nyugat, újra visszatértünk az origóhoz.
Végül is, a fidesz is az ellen küzdött negyedszázada, amivé most alakult. Vén, hülye faszok gyülekezete csak. Pördült egyet az idő kereke, a kokárda kockássá vált, a forradalmárból diktátor annak rendje s módja szerint. Hasa megereszkedett, tokája lóg, nincsen új a Nap alatt, és a tavasz is eljött újra. A fiúk végérvényesen, visszavonhatatlanul megöregedtek, rájuk borult a demencia, menniük kéne a jó francba, mert már elvitték, ami elvihető, a konc is fogyóban. A hordák lassan csillapodnak. Hátrafelé nyilazva rohangászni lóháton nem érdemes, így, ha célt tűzhetnénk magunk elé, azt kellene, hogy ezer év után térjünk vissza a vén földre újra. Megszoktuk már. A szárított hús kemény, a kumisz meg savanyú.
Vélemény, hozzászólás?