Miközben minálunk babakocsiba tett koporsóval riogatnak és nevelnek papjaink, ilyen installációval próbálva meggyőzni a magyart, hogy még csak véletlenül se védekezzen a nyomorba döntő számolatlan gyermekáldás ellen, elámulva látjuk, s halljuk, hogy a hülyeség úgy tűnik, az illiberalizáció rendszer-specifikuma.
Ferenc pápa ugyanis szőrszálhasogatónak nevezte azt a vitát, hogy szabad-e a keresztényeknek óvszert használniuk. A Szentatya szerint a kérdést csak a vaskalapos keresztény fundamentalisták tartják napirenden, így mintha nagyítón át nézné kietlen országunkat, ahol, ha tehetnék, a hit egyes felkentjei visszahoznák a máglyahalált is, hogy boldogok legyünk.
Amilyen örömmel látjuk, hogy a Vatikánba Ferenccel beköszöntött a frühling, legalább annyira elborzadva tapasztalja meg az ember, mi történik a jobb sorsra érdemes hittel itt minálunk, ahol a politikával karöltve a naiv rajongók agyának átmosása zajlik, visszatérve a középkorba.
Dohos, avas szaga van ennek az egésznek, s ha a Szentatya kijelentését van még erőnk komolyan venni, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hovatovább semmiben sem különbözik a magyar katolikus kar az IÁ-tól. Annyiban csupán, hogy nem kalasnyikovval és macsetével terjeszti az általa egyedül üdvözítőnek vélteket.
Nálam jobban hozzáértők vezették le igen okosan, hogy az iszlám radikalizálódása egyenes következménye annak, hogy a vallás nem vált el a politikától. Ha igazuk van – és mért ne lenne -, mi itt, a Kárpátok alatt ugyanúgy benne vagyunk a ganajban, mint a szerencsétlen arabok a sivatagban. Ölni nem csak golyóval, szóval is lehet.
A kurzus megvette a papság jó részét. Amikor adómentessé tette az ellenőrizhetetlen jövedelmeket, amikor számolatlanul adja tovább az adóforintokat, amikor minden más módon kedvez a katolikus egyháznak ahhoz, hogy állam legyen az államban, amikor a rivális felekezeteket ellehetetleníti és kirekeszti, akkor megágyaz annak, hogy a szószékről ne Istent, hanem a pártot dicsérjék, megfeledkezve arról, hogy az elme mily feladatokra alkotta meg ezt az egész anakronizmusba fordult képződményt.
És most kérek elnézést azoktól az egyházfiktól, akik úgy működnek, ahogyan azt évezredekkel ezelőtt feladatukul szabta a teremtő képzelet. Viszont ők vannak kisebbségben. A nagy többség már akkor odahagyta az igazi szolgálatot, amikor a tehénlepényes falvakban kártyapartira ült össze a pap, a tanító meg a kisbíró vasárnap délután.
Most épp abba a korba álmodik vissza bennünket az elfuserált politika, ezért az egyház az ő karcos hangú macájává vált. Mert tetszik neki nagyon, ennek megfelelően törleszt is, előre, mielőtt még kérnének tőle valamit á la Virág elvtárs. Így lehet, hogy elcseszett papírok aláírására noszogatnak, vagy nyíltan hirdetik, kire kéne ikszelni, ha üdvözülni akar a szerencsétlen.
Így lehet, hogy megtagadják a koldus segítését, és így lehet, hogy Ferenc intelmei ellenére vaskos pénzt zsebelnek be esküvőért, temetésért, keresztelőért, egyebek, miután az egyházi adót is zsebre tették az állam apanázsa mellé. Kitetszik hát, milyen messzire kerültek Krisztustól, s mielőtt valamely hittérítő nekilátna ordítani, elmesélem, nekem nem a szakállassal van bajom.
Hanem inkább a nevében harácsolókkal és a nevével kurválkodókkal, akik még egy jó szeretkezést is irigyelnek a korgó gyomrú Isten bárányaitól, és rájuk húzzák a nemzeti kotont, amely nem a lingamot, hanem az agyat födi el. Viszont tanulhatnának a drága Marqueztől csöppet.
„Nicanor Reynor atyát, akit don Apolinar Moscote hozott a lápvidékről, hogy összeadja a jegyeseket, hálátlan hivatása kemény öregemberré edzette. A fonnyadt bőr szinte rátapadt csontjaira, de gömbölyded, kiugró pocakja volt, s arca mint egy öreg angyalé, bár inkább az együgyűségtől, mint a jóságtól. Úgy gondolta, a menyegző után azonnal visszatér a plébániájára, de elszörnyedt, amikor látta, hogy Macondo népe milyen elvadultan él és virul a fertőben, ahol a természet törvényei uralkodnak, a gyerekek nem részesülnek a keresztségben, és senki sem tiszteli az ünnepek szentségét. Abban a meggyőződésben, hogy nincs a földnek még egy pontja, amely jobban rá lenne szorulva Isten eszméjének vetőmagjára, elhatározta, hogy ott marad egy hétre, megkereszteli a körülmetélteket és a pogányokat, törvényesíti a vadházasságokat, és feladja az utolsó kenetet a haldoklóknak. De a kutya sem törődött vele. Az emberek azt mondták, hogy hosszú évek óta jól megvannak pap nélkül is, a lélek dolgait közvetlenül Istennel intézik el, és leszoktak a halálos bűnökről.”
És most tessenek elhajtani engemet a retkesbe. Köszönöm.
Vélemény, hozzászólás?