Minden ganajság a Nemzeti Összetartozás Dalával, annak a barackfájával kezdődött, ám ez az opusz mostanra méltatlanul elfelejtődött, olyannyira, hogy muszáj megelevenítenünk egy csöppet: „Álmodtam egy barackfáról / Ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben / A puha fűben egy harmatos réten / Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég..” Csak a miheztartás végett, ugye.
Ez a nóta még a kurzus boldogult úrfikorában született. S holott akkor még nehezen volt kihüvelyezhető az a barna veszedelem, amivé mára fejlődött és alakult, mégis, ebben a korai slágerben minden benne van, ha jól odafigyelünk. Vele virradt fel a nap, amellyel egy másik, még hülyébb Magyarország érkezett meg hozzánk, illetve nem is igazán más volt ez, hanem inkább mélyebb, igazabban magyar, amelyet régebbi kiadású honfitársaink ismerhetnek, a fiatalabb debilek meg sírogatnak érte visszafelé.
Ennek az új Magyarországnak elsősorban olajtól iszamos kezű, jódógos kiskatonákra van szüksége, akik kérdés nélkül krampácsolnak a felcsúti kisvasút szerelvényein. Mert mint egyetlenünk a múlt ködébe vesző 2013-as tanévnyitón kinyilatkoztatta, olyan polgárokat szeretnének nevelni, akik egy szilárd értékrendszer talaján állva különbséget tudnak tenni jó és rossz között. Ehhez elsősorban is satnya testüket kell nevelni naponta a tyúkszaros iskolaudvaron, hogy aztán legyen, aki majd a stadionavatón fehér atlétában formagyakorlatokat végez, miközben zászlók lobognak a langyos szélben. Vezérünk pedig jóindulatúan mosolyogva integet a tribünről a sokaságnak.
Hitüket pedig tudományosan meg kell alapozni, ha már a szűz ezen a nyamvadt földön ereszkedett alá. Ezt a megalapozós dumát a ki tudja milyen emlékű Lékai László érsek vezette be a köztudatba, és utódai azóta sem lettek normálisabbak, holott az ő regnálása már 1986-ban véget ért. A kiskatonák tudatát ennek megfelelőn a hit és erkölcs oktatásával kell tudományos fokozatra emelni az iskolában. A szerencsétlenebbek tizenhat éves koruk után odaadhatják a lelküket az ürdüngnek, róluk leveszi a kezét a mindenható, akit a mi időnkben már államnak hívnak. Föl is fordulhatnak szerinte a degeneráltak, de ezt csak mi tesszük hozzá mérhetetlen gonoszságukban.
Jókedvnek is lenni köll ebben az országban, ahogyan azt a talpas-dal is szimbolizálja. S hogy ezt minden tanuló mámoros ajakkal tehesse, az összes elbaszott napon dalolni kell majd. Balog embertelen miniszter hagymázas álma ez, aki azt mondta, ez nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk. Itt fölvetül ugye újólag a tananyag csökkentése, mint a magyar oktatás fő ütere. Mert az iskola neveljen, oktatni azt nem muszáj, egyszer úgyis odaérünk, mint malacka, akivel átevezünk immár a mesék irodalmába.
Mert most meg ez következik. Szombaton jött ki egy kormányzati cselekvési program az Emberi Erőforrások Minisztériumának honlapján, ami nem másról szól, mint a magyar népmesekincs terjesztéséről. A népmesékben képzettebb tanárokra, új segédanyagokra, a mesék szakmai átgondolására, mesemondó versenyekre és szakemberekre van szükség, plusz pár kutatásra. A „Minden este népmese – Tegyünk együtt a magyar népmesekincs terjedéséért!” című anyag lényege, hogy a népmesekincs bekerüljön az oktatásba minden szinten. Újabb ballaszt megint. Félre ne értsük egymást azért, Szabó Gyula a legnagyobb király, csak tartani lehet attól: a népmese ebben a kontextusban átvedlik nemzetivé, mert a rendszer így működik, s akkor ez az egész már csak egy nagy PÖCS. Ha nem lószerszám már ma is.
Vélemény, hozzászólás?